Sekélység
− Pedig a körítés pazar...
− Ez így van: a szervezés kifogástalanul precíz, a telt házak előtt játszott mérkőzéseken a miliő – főleg a korosztályos eseményeken megszokottakhoz képest – egészen elképesztő. Minden adott lett volna tehát a sikerhez, de még a nyolc közé sem jutottunk be. Remélem, ezen nem csak én merengek el.
− Győzelem Venezuela, Gabon, majd Katar ellen, vereség a németektől, a norvégoktól és a spanyoloktól, döntetlen Ausztriával. Isten ments, hogy hergeljem, de nem erre számított, ugye?
− Persze, hogy nem, bár a vébé előtt azt mondtam: játsszunk minél több jó meccset, és az eredménytől függetlenül elégedett leszek. Az eddigiek alapján azonban világosan látszik, hogy ha ezek a srácok csak ennyire képesek, az édeskevés. Ugyanakkor azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az utánpótlás-világversenyek előtti esélylatolgatásoknak nincs sok értelmük, mert alig-alig ismerjük a mezőnyt. Most viszont tükröt tartottak elénk, és a kép, amit látunk, elszomorító.
− Miben gyengébbek a magyar fiatalok kortársaiknál?
− Nem szeretnék túlzásokba esni, de szinte mindenben. Lábmunkában, a megfelelő távolság kiválasztásában, kreativitásban, ötletességben és nem utolsósorban kondicionálisan.
− Ön nyilván azt is sejti, miért gyengébbek.
− Több ez sejtésnél. Rendkívül alacsony nívójúak azok a bajnokságok, amelyekben a jelenlegi válogatott tagjai hétről hétre szerepelnek. A korosztályos sorozatok színvonala éppen úgy sekélyes, mint a szinte amatőr NB I B-s vagy az NB II-es bajnokságé. Azok pedig, akik élvonalbeli csapatokban játszanak, alig-alig jutnak szóhoz. Márpedig a kispadon nehéz megedződni.
− Bele se gondoljunk, hogy néhány év múlva a mostani tinédzserekre kellene épülnie a felnőtt férfiválogatottnak?
− Dehogynem: nagyon is gondoljunk bele! Már csak azért is, mert a két évvel idősebb korosztály, az U21-esek garnitúrája is csupán tizenkettedik lett az idei világbajnokságon. Ám fiatalemberekről van szó, akik nem tehetségtelenek, alakíthatók, ám ahhoz, hogy a változások érzékelhetők legyenek, alapvetően változtatni kellene a menedzselésükön. Az első lépés lehet, hogy a juniorválogatott az ősztől az NB I-ben játszik, s ugyanígy pozitívum, hogy Mocsai Lajos vezetésével megkezdte működését a balatoni kézilabda-akadémia. Nem adhatjuk fel a reményt annak dacára sem, hogy tizenkilenc-húsz éves sportolóknak már a felnőttek között is bizonyítaniuk illene, nemhogy a saját évjárataikban. És annak ellenére sem, hogy tapasztalatom szerint jelenleg a minimális önkritika sem jellemzi a fiúkat.
− Nocsak...
− A visszajelzésekből, reakciókból arra a következtetésre jutottam, hogy a mi csapatunkban rajtam kívül még ember nem hibázott... Értem én, hogy kezdetben tapintható volt a feszültség, komoly terhet jelenthetett a hazai pálya, de a telt házas lelátónak a harmadik, negyedik meccsen már nem bénítólag, hanem nagyon is ösztönzőleg kellene hatnia. Az elmúlt napokban számtalanszor hallottam, hogy jó, jó, de mennyire küzdött a csapat... Én erről azt gondolom: az ellenfeleink is mindig a szívükre teszik a kezüket a himnuszuk alatt, ők is mennek a pályán, mint a vadak, mert a harci szellem megléte a minimum, ami elvárható. Mindenkinek be kellene látnia: a játék a lényeg, a differencia ott mutatkozik meg.
− Két meccs még hátravan, s ha mindkettőt megnyeri, kilencedik lesz az együttes. Ez kellő motiváció?
− Bízom benne, hiszen nem mindegy, milyen szájízzel hagyjuk itt a vébét. Már csak azért sem, hogy egyáltalán erőt meríthessünk a jövő felépítéséhez.
