Nem érdemelne különösebben nagy figyelmet a döntés, elvégre néhány héttel a huszonkilencedik születésnap előtt (talán) lezárható egy profi karrier. Még az sem unikum, hogy a világrangsor hetedik helyezettje fordít hátat a versenysportnak: mikor máskor, ha nem a csúcson hagyja abba? – mondhatnánk, hiszen nem csupán a listavezető, hanem a top 10 bármelyik játékosa a csúcson lévőnek tekinthető, hát még ha Wimbledon aktuális uralkodónőjéről van szó.

Ez akkor is igaz, ha Bartoli pályafutása, játéka és eredményei kapcsán hajlamosak vagyunk fanyalogni... Hát ez az! Ezért érdemes megállnunk egy pillanatra, s kalapot emelni a távozó francia kisasszony előtt, már előre leszögezve, hogy igaztalannak tartjuk a kétkedők hangját. A hegy ormára többféleképpen lehet feljutni. Alkattól, körülményektől, helyzettől, ezernyi dologtól függ, hogy ki miként ér célba.

Aki azonban már kétszer megmászta a Mount Everestet (azaz döntőbe jutott Wimbledonban), a legkevésbé sem nevezhető kezdő alpinistának. Ráadásul a második csúcstámadása sikerrel járt. Hetedik a világrangsorban, immár egy évtizede stabil tagja a legjobb teniszezőnők húszas elitklubjának, nyert nyolc nagy viadalt...

Mi akkor a baj? Miért a lekicsinylő kommentek, a gunyoros megjegyzések? Vélhetően azért, mert Bartoli kilóg a sorból. Más, mint a többi. Fogalmaznak úgy is: játéka, megjelenése nem feltétlenül a versenysport ideális reklámja. Az alkata kicsit duci, a mozgása, a szervája szokatlan, alap ütései sem mindig illeszkednek a trendbe, furcsa ugrándozása meglepőnek tetszik.

Pályafutásának nincsenek látványos mélypontjai, s kiugró siker is „csupán” a két wimbledoni döntő. Na és?! Ez nem elég? Ő a hatodik nő a profi tenisz világában, aki játszmaveszteség nélkül győzött az angliai Grand Slam-tornán; igaz, a sérülések és a „csillaghullás” miatt nem játszott top tízes játékossal. (A legelőkelőbb helyen kiemelt ellenfele a tizenhetedikként rangsorolt amerikai Stephens volt, akit a negyeddöntőben győzött le). Más kérdés, hogy előző finalista szereplésekor – 2007-ben – az akkori világelső Henint is felülmúlta.

Most – ismerjük el – szerencséje is volt, ám hogy sikerrel vívta meg csatáját, az mindenekelőtt legnagyobb fegyverének, az akaratának és a kitartásának köszönhető. Mondhatjuk azt is: génjeiben hordozza e tulajdonságokat, hiszen orvos édesapjának a megszállottsága is kellett ahhoz, hogy oly sok próbálkozás után végre nyerjen Wimbledonban. Senki sem várt még annyit első Grand Slam-győzelmére, mint ő: Jana Novotna a negyvenötödik nagy tornáján ünnepelt először (szintén Wimbledonban), Bartoli még nála is kettővel később ért révbe.

Megalkuvás nélkül, céltudatosan tört előre. Ezt oltotta bele a doktori pályát feladó édesapja, aki hamar eldöntötte, hogy klasszis teniszezőt nevel lányából, sajátos módszerrel. A balkezes kislányt kétkezes ütésekre tanította, korrigálta járását, a helyezkedését a pályán. Cipőjének sarkára labdát tett, amivel arra kényszerítette gyermekét, hogy lábujjhegyen mozogjon, az ütések gyakorlásánál pedig különböző színű és méretű labdákat használt, hogy javítsa a kéz és a szem összhangját.

Nem csoda, ha John McEnroe, a korábbi világelső amerikai teniszező így kommentálta Bartoli wimbledoni győzelmét: e diadal arra inspirálhatja emberek milliót, hogy higgyenek magukban, minden megtörténhet... S ez az üzenet cáfolja azokat a vélekedéseket, hogy Wimbledon bajnoknője nem igazán a sportág népszerűsítője, miatta aligha vesznek ütőt a kezükbe a gyerekek ezrei. Éppen Bartoli pályája, immár lezárt karrierje a bizonyíték arra, hogy ő a legjobb reklámhordozó, mert az állhatatos Marion az emblémája annak: bármi elérhető.

A jellegzetes kétkezes