Csapattársai és a nézők egyaránt ugrándoztak a döntő utolsó másodperceiben, amikor ön még a székén üldögélt, s a kezeit tördelte. Miért volt ilyen visszafogott?

Ismerem a riválist... Tudtam, hogy csak akkor van vége a mérkőzésnek, ha az ukrán csapatnak már matematikai esélye sincs a sikerre. Amikor Boczkó Gábor lezárta a meccset, már önfeledten örülhettünk.

Ez volt a verseny legnehezebb párbaja?

Hullámzó nap volt. Ami például az én teljesítményemet illeti: az ausztrálokat nem tudtam igazán komolyan venni, s ennek örömére el is vesztettem asszóim egyikét. A kazahok elleni találkozóra összeszedtem magam, aztán pedig jött a venezuelaiak elleni negyeddöntő.

Ezen a mérkőzésen megzavarta, hogy az utolsó fordulóra bekötött Silvio Fernandez, az ellenfél addig rövidnadrágban, sérülten pihenő klasszisa?

Számítottam rá, hogy rizikót vállalnak, elvégre a négy közé jutás volt a tét. Kockáztattak, s ez majdnem bejött nekik, hiszen nekem nem ment ellene.

A lengyelekkel szembeni elődöntőben fölöttébb feszült volt. Miért?

Részint azért, mert fontos volt, hogy össze tudjam kapni magam. Részint meg azért, mert többször is a káromra tévedett a zsűri. Ráadásul a kivetítőn láttam az ismétléseket, s azok csak megerősítettek ebben a hitemben.

Volt egy pillanat, amikor úgy látszott, Udvarhelyi Gábor szakvezető már jelezni akarja a sérült Boczkó cseréjét, de ön utána szólt: várjon! Ezen is múlott?

Valóban elindult a mester, ám mi, versenyzők úgy éreztük, korai még a váltás. Boczkót volt idő ápolni, Szényi Pétert pedig legalábbis nehéz helyzetbe hozta volna, ha szinte melegítés nélkül kell a vébéelődöntő záróasszójában pástra állnia.

A dobogó tetejére már könnyedén ugrottak fel: a lendület elviszi a 2016-os riói olimpiáig?

Sok dolog szól a folytatás ellen, igaz, néhány mellette is. Gondolkodnom kell még, beszélek a családommal, az edzőkkel. Somfai Péterrel amúgy közösen tréningezünk egy utánpótláscsoportot, tehát a tanítványaimra is tekintettel kell lennem.

A família támogatása most megvolt: „hajrá, apu!” kiáltás hallatszott, amikor pástra lépett...

A kislányom és a kisfiam is szurkolt: egyikük kiabált, a másikuk el is érzékenyült egy-egy részsikernél.

Fölteszem, a végén is, elvégre a papáék a magyarok utolsó aranyreményét váltották valóra. Nagy volt a teher?

Már akkor boldog lettem volna, ha a négy közé jutunk. Ahhoz, hogy aranyérmet akasszanak a nyakunkba, sok mindenre szükségünk volt, így a szerencsére is. Jól vívtunk, a közönség pedig szenzációs támogatást adott. Amúgy is nagy ösztönzést adott a felkészülés során a hazai helyszín. A huszonkét évvel ezelőtti budapesti vébén önkéntes voltam, s akkor arról álmodtam: egyszer nekem is megadatik, hogy itthon ünnepelhessek. S most tényleg megadatott.

Akkor mégis jöhet a folytatás?

Előbb hosszú pihenő következik, aztán a válasz erre a kérdésre.

Záróra

A budapesti világbajnokság zárónapja nem a magyarokról szólt. A női kardozók (Benkó Réka, Márton Anna, Varga Dóra, Várhelyi Anna) első meccsükön 45:38-as vereséget szenvedtek Azerbajdzsántól, s tizedikek lettek. A férfi tőrözők (Gátai Róbert, Szabados Gábor, Szabados Kristóf, Széki Bence) Brazíliát 45:23-ra legyőzték, ám a nyolcaddöntőben 45:26-ra kikaptak az orosz együttestől, így a tizenhatodik helyen zártak. Ebben a számban Olaszország diadalmaskodott, a női kardozók csapat versenyében Ukrajna nyert.

„Már akkor boldog lettem volna, ha a négy közé jutunk”