Shane és én
Biztató a hangja. Semmi dajdaj nem volt vasárnap este, miután a négyszáz vegyesen is besöpörte a győzelmet?
Kis túlzással azt is mondhatnám: örültem, hogy túléltem azt a napot, nemhogy még mulatozni kezdjek. Iszonyatosan elfáradtam a vb végére, ami nem csoda, mert szinte minden délután versenyeztem, ráadásul a négyszáz rendre kimerít. Úgyhogy a nyilatkozatok, az eredményhirdetés, a doppingellenőrzés és a levezetés után ettem valamit, majd beestem az ágyba, és valamilyen sorozatot bámultam a tévében. De az igazság az, a gondolataim egészen máshol jártak, így aztán jó nehezen aludtam el.
Pedig mesés álma lehetett volna magáról a valóságról is. Kívülről úgy látszott, könnyedén nyeri a négyszázat, erre azt mondja a parton: „Vasmacskát éreztem a lábamon...”
És nem hazudtam. A taktika amúgy rém egyszerű volt: megyek az elejétől, ahogyan a csövön kifér. Meggyőződésem, hogy mellen nyertem meg a versenyt, mert meglepően jól úsztam azt a százat, s akkor már tudtam, a gyorson nem lehet baj. De ettől még igaz: alig vártam, hogy vége legyen.
Érthető, hogy óvatos volt, hiszen – bár négy éve világbajnok lett ebben a számban – a legutóbbi, sanghaji vb-n a középdöntő tizenötödikjeként érkezett a célba. A mostani sikerből arra következtetek: rájött, hogy mi volt a baj 2011-ben.
Persze, de nem most, hanem már akkor, a vb-n kiderült, hogy az az új edzésmódszer, amit kitaláltunk, tévedés volt. A felfogásommal, az igyekezetemmel Kínában sem akadt gond, ám szakmailag helytelen utat választottunk. A tavalyi olimpiai negyedik hely sem nevezhető éppen csúcsteljesítménynek, de már azt bizonyította, hogy sikerült visszatérnünk a régi kerékvágásba.
Amerikába viszont nem tért vissza, mi több, otthagyta trénerét, Dave Salót, s egy fiatalember mellett kötelezte el magát, a tetejébe nemcsak a medenceparton, hanem a magánéletben is. Álkérdés jön: jó döntés volt?
Shane Tusup a neve, és valóban: azon kívül, hogy az edzőm, a vőlegényem is, olyannyira, hogy augusztus huszonkettedikén tartjuk az esküvőt. Ami a szakmai vonatkozást illeti: azt hiszem, Barcelona világos választ adott minden kérdésre. S annak is örülök, hogy most már idehaza, a Vasasban készülök. London előtt amolyan másodrangú polgárokká váltak a külföldiek Los Angelesben; Dave az amerikaiakkal sokkal intenzívebben foglalkozott, mint velem, amit egyrészt meg tudok érteni, másrészt viszont ráment az olimpiám.
Ha már itt tartunk: rámegy a következő olimpiára, ugye? Elvégre Rióban még csak huszonhét lesz.
Természetesen, de meg ne kérdezze, nyerek-e, meg ha igen, hány aranyat. Nem szeretek ígérgetni, fogadkozni, főleg nem plénum előtt. Ha a játékokon életem legjobbját úszom, és azzal csak a második vagy a harmadik helyet szerzem meg, esküszöm, boldog leszek.
Rió után csupán öt év, és jön a budapesti világbajnokság. Döntött már? Ott is csobban?
Felelőtlenség lenne, ha most bármi biztosat mondanék, még akkor is, ha ezekben az órákban azt gondolom: soha nem akarom abbahagyni az úszást.
Hogy így érzi, abban nyilván szerepük van a barcelonai pusziknak, vállveregetéseknek is. Kinek a gratulációja esett a legjobban?
Nehéz lenne rangsort felállítanom, de Pieter van den Hoogenband újdonsült Eurosport-riporter elismerése például nagyon megtisztelő volt. Ám még a korábbi világklaszszis reakciója sem ért fel Shane-éhez, pedig csak annyi történt, hogy amikor négyszázon odaértem a falhoz, fölnéztem rá. Az ő pillantását, amíg élek, nem felejtem el.
