Kő András: Tíz „idegen” szó
Mándy Iván nyitotta meg 1984 szeptemberében az első és utolsó Sportkönyv-kiállítást a Sportmúzeumban. Az író záró gondolata így hangzott: „És borzasztóan sajnálom, hogy ez az igazán hősiesen hűséges közönség nem láthatja azt a futballt, amit én is láttam, s amit sokat szenvedett nemzetünk labdarúgásnak nevez.”
Ez a mondat jutott eszembe, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy valamennyi klubcsapatunk idő előtt kiesik a nemzetközi kupákból. Tudniillik nem a játékosok számára volt megalázó a dicstelen szereplés, hanem a közönség kapta a nagyobb pofont! Vajon klubcsapataink dülleszkedő mellű játékosai tudják-e –félek, nem –, hogy a futball valamikor a játékosok életét jelentette? És mindent feltettek erre, ha felhúzták a csapat trikóját, amely áthatotta egész lényüket. Megeshetett, hogy nem győztek, de lélektelenül nem futballozhattak. Megtanulták, hogy a klub színeiért küzdeni kell, még ha meghalnak is a pályán. Egyszer tartalom szerint válogattam össze a legszebbnek ítélt tíz magyar sportszót – erő, csúcs, gól, harc, mez, tőr, kard, díj, rajt, cél –, most úgy érzem, tíz olyan szót is öszsze kellene gyűjtenem, amely idegen minden sportteljesítménytől, de különösen a futballtól. A lélektelenség szóval kezdeném…
Nem tudom, a maiak ismerik-e ezt a nevet: Zsák Károly. Olvastak-e, hallottak-e róla? Ha nem, hát elmondom, hogy válogatott kapus volt, sokszoros, és egy kis csapat hálóőre, amely mindig a kiesés ellen küzdött. Talán a Hungária lehetett az ellenfelük, amikor a bíró 11-est ítélt ellenük. Ezen múlott a csapat sorsa. Zsák odafutott a játékvezető elé, aki azonban hajthatatlan volt. A kapus könyörgőre fogta – eredménytelenül. Aztán összeesett, és úgy kellett kivinni a pályáról! Persze túlélte, mint annyi más fájdalmat, csalódást, kétségbeesést, de mindig volt benne annyi lelkierő, amennyi ahhoz kellett, hogy valaki futballozzék. Ő lehetne játékosaink egyik példaképe, ha a pénzen kívül szükségük lenne példaképekre. És ha azt a szót hallják, hogy hazafiság, akkor eszükbe jutna esetleg Zsák.
Zelk Zoltán ifjúsága idején kinézték maguk közül az írók azt, aki a futballért lelkesedett. A költő mesélte, hogy 1929–30-ban ment az Izabella utcában, és a másik oldalon szembe jött vele Devecseri. A költőtárs átszólt: „Hogy olvashat valaki Nemzeti Sportot?” Lehet, újra ott tartunk, hogy nevetséges lesz hazai futballmeccsre járni? Amikor Feleki László, a Népsport legendás főszerkesztője 1989-ben meghalt, két tárgyat hagyott rám: egy Jókai-regényt, és az MLSZ kék színű nyakkendőjét. Utóbbit mélyen elrejtettem a fiókomban…
Boldogult sportújságíró koromban, a költészet napján a korán elhunyt kiváló költővel, Bella Pistával beszélgettem, aki imádta a futballt. Arról cseverésztünk többek között, hogy a 20-as évek egyik osztrák–magyar futballmeccse Szabó Lőrincet is megihlette. És te mikor írsz futballverset? – kérdeztem. A válasza így hangzott: „Ha Nyilasiék nyernek egy vb-t. A kockázat túl kevés, az öröm meg túl sok lenne.” Mondta ezt 1976-ban, amikor még volt némi magyar futball! Drága Bella Pistánknak a túlvilágon sem kell igyekeznie, hogy ígéretét teljesítse, mert a „hősiesen hűséges közönség” klubcsapataink teljesítménye láttán már régen nem hisz a közmondásban: „minden messze eljön...” – az is bekövetkezik, amely egyelőre távolinak látszik. „Az álmok, a drága szélhámosok” (Krúdy).
Kóda, avagy ajánlás a válogatott tagjainak: fiúk, ne tegyétek a Himnusz alatt a szívetekre a kezeteket, de játsszatok úgy, mintha a teljes 90 perc alatt a Himnusz akkordjait hallanátok!
