Különös éjszaka volt...
Az amatőrök számára is nyitott vetélkedők műkedvelő résztvevőjeként mindig rettegtem a záróbuszoktól, amelyek a sereghajtó kollégák legnagyobb mumusai. Ezek a járművek a szintidőhöz mérten haladnak, s begyűjtik azokat, akik túllépnék a limitet. A „szörnyet” ezúttal a bringás testesítette meg, aki az utolsó négy-öt kilométeren csatlakozott hozzám. A biztonság kedvéért – érdeklődésbe csomagolva – közöltem vele: „Ráérsz? Mert szerintem hosszú lesz ez még.”
Megnyugtatott: hajnalig velem marad. Ez persze nem volt meglepő, elvégre tudta, mire vállalkozik. Még akkor is, ha a vetélkedő most debütált, s magán viselte az első versenyek gyerekbetegségeit, így például a beígért frissítőpontok hiányát, a rossz irányba terelő motoros rendőrt vagy a fővárosban felejtett terelőszalagok miatt eltévedő futókat. Mindennek ellenére a szombat éjszakai verseny hangulatos és egyedi sportesemény volt. A viadalon egy, illetve két kört lehetett megtenni a forgalom elől elzárt úton: a rövidebb táv hat, a hosszabb tizenkét kilométert tett ki.
Az első néhány száz méteren tucatnyi szurkoló üdvözölte az elrajtolókat; e nézőket idővel a futókat láthatóan jó szándékú bolondoknak tartó, egyik kezében lángost, másikban fagylaltot tartó füredi úri közönség váltotta fel a pálya mentén. A drukkolás nekem, a nem éppen kenyai futóalkattal megáldott macikocogók képviselőjének kellő ösztönzést adott. Az útvonal jelentős része a 71-es út füredi szakaszán vezetett, majd a visszafordító után jött újra a parti sétány és egy kisebb emelkedő kanyargása után az erdei szakasz.
Az már előre jelezte a – kivételesen várható – meglepetést, hogy a rajtszámok átvételekor minden futónak alá kellett írnia egy nyilatkozatot, amelyben hozzájárul: jogi következmények nélkül megijeszthetik a futamon. A sötét erdei szakaszon fiatal színészek próbáltak frászt hozni a résztvevőkre, s volt, aki be is dőlt az egyik – valóban élethű – jelenetnek, amelyben egy sérült lábú zombifutó kért segítséget az elhaladó kollégáktól. A menetet hátulról záró kerekes legföljebb attól tarthatott, hogy rávilágosodik, de szerencsére a pirkadatot nem kellett megvárnia.
Ráadásul menet közben kiderült, hogy valójában az utolsó előtti vagyok a sorban, így a hajrában a kerékpáros nyomasztó kísérete nélkül tudtam végigdöcögni az utolsó kilométereket. A finisnél még egy futásnak látszó macisprint is belefért, a szpíker pedig még engem is név szerint köszöntött a célkapunál. A teljesítésért járó csomagban elegáns emlékérem, banán és – egy izzasztó futás után praktikus – dezodor várta a beérkezőket. A két táv első három helyezettje a dicsőségen túl pénzjutalmat is kapott, a férfiak tizenkét kilométeres versenyében, miután több „erőfutó” is eltévedt az erdőben, megosztott harmadik helyet adtak ki.
A bronzérmesek egyike – a mezőny végéről nézve – ufószintűnek tetsző, háromperces kilométerekre képes, huszonhét éves fiatalember volt, akinek még a rajtnál megígértem: ha dobogóra áll, megemlítem majd a tudósításban. Azt mondta, ez motiválja majd. Sikerének köszönhetően elhatároztam: jövőre nem hagyom, hogy Zsíros Mihály csaknem egy órát és egy komplett kört verjen rám. Az lenne csak az igazi horror.
