Arra, amelyik szeptember 7-én Buenos Airesben arról hivatott dönteni, hol rendezik a hét év múlva esedékes ötkarikás eseményt.

Ami biztos: a 2016-os riói nyári olimpia után Európa vagy Ázsia, illetve Eurázsia adhat otthont a világtalálkozónak, tekintve hogy a korábbi szigorú rostálást követően Madrid, Tokió, valamint a két kontinensen elterülő Isztambul maradt versenyben a házigazdai jogért. Bő két hónappal a végső határozat meghozatala előtt elkészült a NOB – a helyszíni szemlék alapján megfogalmazott – értékelése, és semmi kétség: a szavazásig elemzések sokasága születik majd arról, melyik kandidálónak mi az erénye, mi a gyengéje, miért kellene, vagy éppen miért nem volna szabad nyernie.

A NOB természetesen mindhárom aspiránst alkalmasnak tartja a rendezésre – ezért engedte át a metropolisokat az eddigi szűrőkön –, s óvatosan bánik a jelzőkkel: a jelentéskészítők kényesen vigyáznak arra, hogy objektív képet mutassanak a jelentkezőkről. Ezzel együtt a közzétett adatokból, analízisekből sok részletre fény derül.

Az általános megállapítások közül kiemelendő, hogy Spanyolországban a stagnáló gazdaságot, Törökországban a biztonság hiányát róják fel hibaként (a határos Szíriában zajló konfliktus aligha segíti a sikeres pályázatot), míg Japán azért kerülhet hátrányba, mert ott a legkisebb a rendezést támogatók tábora.

A pozitívumok között említik Madrid viszonylag szerény költségvetését; Isztambul esetében azt, hogy először vendégeskedhetne az olimpia iszlám országban; Tokiót illetően pedig a szilárd pénzügyi háttér a legfőbb erény. A spanyol főváros mellett szólhat, hogy a szükséges létesítmények közül huszonnyolcban már most meg lehetne tartani a versenyeket, az előzetesen a török településre voksolók az olcsó jegyárakat emelik ki, az égbe szökő szállodai árakkal is kitűnő japán megacity viszont az érzelmekben is bízhat, hiszen a két évvel ezelőtti földrengés és szökőár okozta katasztrófa után az olimpiarendezés a remény és a kitartás üzenetét küldhetné a világnak.

A tizenhárommilliós Isztambulban egyébként a 2023-ig – a török köztársaság megszületésének centenáriumáig – kiteljesedő, monumentális fejlesztési terv része – s persze katalizátora – lenne a rendezés. A futballtorna selejtezőit kivéve az összes sportág eseményei a hatalmas városon belül zajlanának, s az ígéretek szerint a 72 hektáron elterülő olimpiai faluból a legtávolabbi helyszínre sem tartana tovább az utazás harmincöt percnél. A vendégeket összesen 46 ezer hotelszoba várná – ezek harmada a központtól számított tíz kilométeres sugarú körön belül található –, míg a médiafaluban további 17 ezer szállodai szobát alakítanának ki. A törökországi infrastruktúra jelenleg nem hasonlítható a legfejlettebb országokban megszokotthoz – és különösen nem Japánéhoz –, ám tervekben e tekintetben sincs hiány: 43 kilométernyi új metróvonal megépítése, az út- és a vasúthálózat rekonstrukciója, soha nem látott tempójú fejlesztése szerepel az elképzelések között.

A 3,3 milliós Madrid második spanyol városként – az 1992-ben házigazda Barcelona követőjeként – léphetne a nyári olimpiát rendezők sorába. Az ibériaiak kitartása feltétlenül dicséretes, hiszen fővárosuk a 2012-es és a 2016-os pályázat után harmadszor száll harcba a vendéglátói jogért, ami egyszer smind azt is jelenti: tapasztalatokkal bőven fölvértezve vág neki a döntést megelőző utolsó heteknek. A madridi olimpián a labdarúgáson kívül a vitorlázás szorulna még a „városfalakon” kívülre (annak helyszínéül Valenciát szemelték ki), s a már említett huszonnyolc meglévő létesítmény mellé hetet húznának föl, igaz, ezek közül hármat a játékok zárultával lebontanának. Nem mellékes szempont, hogy a spanyolok költségei nem érnék el az isztambuli kiadások nyolcadát sem, s az sem, hogy Madridban toboroznák a legnépesebb biztonsági személyzetet, mintegy nyolcvanezer egyenruhást.

A lakosok közül a legkisebb mértékben a japánok támogatják az olimpiarendezést: amíg Isztambulban a megkérdezettek 83, Madridban pedig 76 százaléka szeretné, hogy 2020-ban náluk lobbanjon föl a láng, addig Tokióban 70 százalék ez a szám. Az elővárosaival együtt 36 milliós távol-keleti világváros esélyei mégsem gyengébbek riválisaiénál, hiszen adottságait tekintve szinte mindenben a vetélytársak előtt jár. Az ázsiaiak 317 kilométernyi úgynevezett olimpiai sávot ígérnek a zökkenőmentes közlekedés érdekében, s további 290 kilométernyi olyan közutat, amely megkönnyíti a versenyszínhelyekre tartók utazását. Tizenöt, már most álló sportkomplexumuk mellé további tízet kizárólag a játékok idejére építenének, és kilencet megőriznének az utókornak is. A sportági események 85 százalékát a sportolói falu nyolc kilométer sugarú körzetében rendeznék, legföljebb húszpercnyi távolságra; igaz, a golf, a lövészet, az öttusa, az országúti kerékpár, s persze a futball iránt érdeklődőknek jóval hosszabb menetidővel kellene számolniuk. A három város közül egyébként Tokió az egyetlen, amely sikeres kandidálás esetén duplázna, hiszen 1964-ben már otthont adott nyári olimpiának.

Hogy aztán melyik szempont mennyit nyom majd a latban, s hogy a voksolásig hátralévő bő két hónapban milyen egyéb hatások befolyásolják a NOB-tagokat, azt ma még nem tudni. Azt ellenben teljes bizonyossággal prognosztizálhatjuk: két végtelenül csalódott és egy, történetének tán legboldogabb napját ünneplő város értesül majd szeptember 7-én a végeredményről.