A drámai finisben a Chicago lehozta kapusát, így hat mezőnyjátékossal támadhatott, aminek meg is lett az eredménye: Bryan Bickell kiegyenlített, majd a következő akcióból a győztes gólt is megszerezte az együttes, miután Dave Bolland a kapuvasról kipattanó korongot a hálóba ütötte.

Harmincnégy év után először vívhatott döntőt két olyan társulat, amely egyaránt tagja az úgynevezett Original Sixnek, vagyis az NHL hat alapítójának, s a végjáték méltó volt az előzetes várakozásokhoz. A hokirajongók egyöntetű véleménye szerint ezúttal Kelet (Boston) és Nyugat (Chicago) két legjobbja jutott el a Stanley Kupa közelébe, s a serleget végül annak a garnitúrának a játékosai markolhatták meg, amely árnyalatnyival többet nyújtott, főként a védekezésben.

Ennek megfelelően Corey Crawford, a Fekete Sólymok leghátsó embere a volt a siker kulcsfigurája. Annak ellenére is, hogy a huszonnyolc éves kanadai kapusnak a szemére vetették: a gólok többségét a lepkés kesztyűs oldalon kapta. „De hát nem mindegy, melyik a gyenge pontom, ha a másik olyan erős?” – kérdezett vissza a megbántott hokis, és nehéz lenne vitatkozni vele. Miként az is tény: a Crawford előtt cikázó bekkek is kitettek magukért. Hogy mást ne mondjunk, a – magyar idő szerint –keddre virradóra vívott utolsó meccsen az egész idényben brillírozó hátvédek több lövést blokkoltak, mint amennyit kapusuknak hárítania kellett... A Chicago ezzel fényesen bizonyította az NHL legrégebbi szlogenjeinek egyikét, miszerint a mérkőzéseket a támadók, a bajnokságot pedig a védők nyerik meg.

Az utolsó két párharcban a tavalyi első helyezett Los Angeles Kings csapatát, majd a két évvel ezelőtt a csúcsra érő Bostont elintéző Blackhawks a sikerrel szépen keretbe foglalta az évadot: a januári rajt után huszonnégyes pontszerzési sorozatot produkált (huszonegy rendes játékidőben, illetve hosszabbításban elért győzelem és három, egyaránt a ráadásban elszenvedett vereség), s ezzel ligarekordot állított fel. A legutóbb 2010-ben – azt megelőzően viszont csak 1961-ben – Stanley Kupagyőztes alakulat adta a play-off legjobbját is: a Conn Smythe-trófea a huszonhárom találkozón tizenkilenc pontot gyűjtő Patrick Kane-é lett.

A bostoniakat most felemás érzések tölthetik el. Részint kesereghetnek, mert elügyetlenkedték a döntő hatodik meccsének végét, részint viszont egy szavuk nem lehet, hiszen a rájátszás első körében úgy jutottak túl a Torontón, hogy riválisuk a hetedik mérkőzésen már 4:1-re, s még másfél perccel a dudaszó előtt is 4:2-re vezetett... Minden másképpen alakul, ha a Maple Leafs akkor megőriz valamennyit előnyéből, s talán még az a csoda is megesik, amire immár két évtizede várunk hiába. Hogy kanadai győztes avatnak az NHL-ben.

A sok adat és szám után már csupán annyit: a bérviták miatti csonka évadban – a liga küzdelmei október helyett csak január közepén kezdődtek – a legjobbak a megszokott száz helyett hozzávetőleg hatvan mérkőzést játszottak, ám a feszített tempó miatt átlagosan minden másnap jégen voltak. Mindezt úgy, hogy hetente többször repülőre ültek, s még az is lehet, hogy reggelente olykor azt sem tudták, melyik városban ébrednek.

Szóljon, aki irigyli Chicagótól a trófeát!

Szárnyal a kedv