Xaviovi
Az előrevetítette, hogy korai volna még búcsút inteni a tiki-taka korszakának. Uruguay játékosai közül Cavani értékét 55 millió, Suarezét 36 millió euróra becsülik – és a 13–15 millió közti tartományban mozgó Maxi Pereira, Godin vagy Ramirez sem „olcsójános” –, ám Recifében e drága futballisták is azzal voltak kénytelenek szembesülni, hogy konkrétan a labdához sem tudnak érni. A Copa America-védő dél-amerikaiakkal szemben az első félidő egyes szakaszaiban 86:14 százalékos labdabirtoklási arányt produkáltak Európa, a világ és a passzok bajnokai. A szünetig ezt 80:20-ra „rontották”, miközben úgy – csak emberibben – adogattak, mint az erre a célra létesített gépek.
Időnként bevetettek egy-egy trükköt is, amelytől az örökösen félúton lévő uruguayiak szerteszét szaladtak: a tétmeccs az apukák–gyerekek játszadozásra emlékeztetett olyan óvodában, amelyben minden kiskölyök jele a nagyító (mert azzal sem találja a labdát). Majd a második félidőben a brazil közönség fütyülni kezdett, mivel a spanyolok kímélő tempóra váltottak –hiába, sok mérkőzés van még a KK-n –, azaz már nem forszírozták, hogy a megannyi átadás közben gólhelyzeteket is teremtsenek, csak gurigáztak és gurigáztak a megfuttatott ellenfél mindinkább lankadó figyelme, megcsappanó ambíciója mellett.
Érdekes volt a brazil lelátói reakció. Az embernek ugyanis eszébe ötlött: az 1970-ben (harmadszor) elnyert világbajnoki cím után a „szambatáncosok” hasonlóképpen futballoztak, az akkoriban „altató labdarúgásnak” nevezett játékkal bódították a vetélytársakat. A Xavi, Busquets, Iniesta, Fabregas négyessel – a hajrában a pályára küldött Javi Martinezzel és a be sem cserélt David Silvával együtt: hatossal – vetekedő középpályásaik (Clodoaldo, Gerson, Rivellino, Paulo Cesar, Dirceu) addig-addig „fagyasztották” a labdát, míg a riválisok elbágyadtak a gömb hasztalan kergetésétől, aztán hirtelen felgyorsították a ritmust, és pillanatok alatt ziccert alakítottak ki. Majd, ha gólt szereztek, végképp megmaradtak a tili-tolinál, szinte el sem látogattak a vetélytárs tizenhatosához (1971 és 1974 között tíz mérkőzésüket nyerték 1-0-ra). Minek fecsérelni az energiát, ha úgy sem szerelik le őket...
Abban persze nagy különbség van, hogy a hajdani brazilok nem alkalmaztak pressinget az ellenfél térfelén, inkább a pálya közepén „lesték le” a másik csapat passzait (értsd: amikor kis időre mégis elvesztették a labdát). A spanyolok viszont nemegyszer már a saját kapujától számított harminc méteren sem engedik át a vetélytársat, amely úgy érzi, mintha demarkációs vonalat húztak volna a félpálya felénél...
Uruguay sem volt ezzel másként. Az meg több mint valószínű, hogy legközelebb – a riói Maracanában – Tahiti sem jár jobban. A nagy kérdés az: mi történik a Rio de Janeiró-i szentélyben, ha esetleg brazil–spanyol döntő lesz?Mert akkor volna csak igazi füttykoncert, ha a sárga mezesekkel is „uruguayi” módra játszanának a világranglista-vezetők.
De olyan messzire még ne menjünk. Nem azért, mert ez elképzelhetetlen, hanem azért, mert a finalista párosítás más is lehet. Arról nem szólva, hogy a rendező és a világbajnoki cím védője akár már az elődöntőben találkozhat egymással. Vagy nem.
Ám, ahogyan néztem, Spanyolország feltétlenül ott lesz a négy között...
A B csoport másik mérkőzésén: Nigéria–Tahiti 6-1 (gól: Oduamadi 3, Elderson 2, Tehau – öngól, illetve Tehau).
SPANYOLORSZÁG URUGUAY 2 1 2 0
Recife, 43 000 néző. Jv.: Nisimura (japán).
Spanyolország: Casillas – Arbeloa, Piqué, Sergio Ramos, Jordi Alba – Xavi (Javi Martínez, 77.), Busquets, Iniesta – Pedro (Mata, 81.), Soldado, Fabregas (Cazorla, 65.).
Uruguay: Muslera – Maxi Pereira, Lugano, Godin, Caceres – Ramirez (Gonzalez, 46.), Gargano (Lodeiro, 63.), Perez (Forlan, 70.), Cristian Rodriguez – Cavani, Suarez. Gól: Lugano (20., öngól), Soldado (32.), Suarez (89.).
