Megírt tenisz, leírt Connors
A Semmi negyven című kötetet a szerző teniszmemoárnak hívja. Az egykor korosztályos ranglistán harmadik helyig eljutó, nemzetközi versenyeken szép eredményeket elérő Maros visszaemlékezése a fehér sportban eltöltött jó egy évtizedére egyben korrajz is. A rendszerváltás környéki Magyarország lenyomata, sok humorral fűszerezve.
Ötödik könyvének fejezeteit egyegy nagy teniszezőről nevezte el a prózai művek mellett színdarabok és forgatókönyvek szerzőjeként szintén ismert Maros. McEnroe-tól Federerig jó néhány klasszis – például Mats Wilander, Boris Becker, Pete Sampras – sorakozik egymás mellett. A fejezetek névadóihoz gyors összeadással több mint hetven Grand Slam-torna és 530-at meghaladó ATP-torna-győzelem köthető.
Egyvalaki azonban hiányzik, méghozzá az amerikai Jimmy Connors.
– Sosem tartottam őt érdekesnek. Ráadásul egyszer úgy viselkedett, hogy örökre leírta magát nálam. Az egyik döntőben átment McEnroe térfelére, és két ujját egymáshoz közelítve azt üvöltötte neki: Ilyen kicsi McEnroe-t csinálok belőled! – idézte fel Maros, hogy hol szakadt el a szál.
Fejezetcímként szerepel viszont Ivan Lendl, noha ő sem volt feltétlenül a jobbkezes Maros kedvence, de a kemény fi ckó szinonimájaként mindenképpen ott a helye. A szerző a korábbi csehszlovákiai edzőtáborokban maga is tapasztalta, hogy arrafelé másként közelítenek a teniszhez, mint
Magyarországon. Kint négy játékosra jutott egy tréner, s amikor a magyar vendégek befejezték az őket teljesen kimerítő gyakorlatokat, a prágai fiúk mégmentek jó néhány kör erőnléti futásra. – Ameddig egy tehetség képes volt magától kifutni, addig mindig jók voltak a magyarok. Nekünk akkoriban senki sem beszélt mentális edzésről, arról, hogy miként kell fejben felkészülni egy versenyre – jegyzi meg Maros, aki bevallja: gyakrabban vesztett nyerő helyzetből, mint győzött vereséget ígérőből.
A Semmi negyven cím is arra utal, hogy ilyen állásnál van ugyan némi remény a gém megfordítására, de nem sok. Ahogyan a rendszerváltás után Amerikába teniszösztöndíjjal kijutó s ott a valóságra rádöbbenő Maros is hiába ábrándozott arról, hogy a világ élvonalába juthat. Mint mondja, ki voltak jelölve a határok. A kivételt a könyvben szintén fejezetcímként szereplő, sőt Maros kötetéhez ajánlást is író Taróczy Balázs jelenti. – Taróczy a tehetsége mellett nagyon céltudatosan dolgozott a karrierjén. Ezt a harcot magányosan kellett megvívnia. Ahhoz, hogy a magyar teniszéletben fordulat történjen, példakép kellene. Egy újabb Taróczy vagy legalább a fele – véli a szerző, aki az első igazi edzőjét, a fejben zajló játékra is figyelő trénert, Dan Bradent Kaliforniában találta meg. A „kézzel mindent megoldó”, tehetségesnek tartott magyar fiú azonban egy év után váltott, elment a nem éppen teniszparadicsomként emlegetett Montanába, ahol a szervákkal, a kereszt- és lendített ütésekkel szerzett pontok helyett a bulikon „ülő” poénjaival tűnt ki. Aztán egy szép napon a tükörbe nézett,megcsömörlött önmagától, és hazajött.
Paradox módon a rendszerváltás egyik nagy vesztesének Maros az úri sportnak nevezett teniszt tartja. A létező szocializmusban a legkülönbözőbb társadalmi rétegekből származó gyerekek jártak le a klubokba, ma viszont csak a jómódúak tudják ezt megengedni maguknak. Hallja, hogy korosztályos versenyeken alig van tíz résztvevő; az ő idejében a gyerek- vagy az ifikategóriában is a 128-as tábláról „startoltak”.
Ami a tenisz jelenét és jövőjét illeti, Maros globalizálódást tapasztal, és e jelenség nem feltétlenül tesz jót a sportnak. Óriási szervák, bombaritörnök, hatalmas alapütések. Ma már mindenki nagyon tud teniszezni, alig vannak tudásbeli különbségek. Játékstílusban meg pláne nincsenek. Viszont az igazi nagy egyéniségek fájdalmasan hiányoznak: Federer már nem sokáig bírja... Rafael Nadal ugyan nyolc Roland Garrost nyert, darálós stílusa miatt mégsem igazi kedvenc.
Fejezetcím sem lett belőle a Semmi negyvenben.
