Veszprém kétségtelenül kegyetlen hely. Az európai elithez tartozik, ami azt jelenti: túl jó ahhoz, hogy kiöregedő játékosainak megadhatná a lehetőséget a levezetésre. Még a legnagyobbak sem kivételek: ha valaki szép fokozatosan szeretné befejezni az aktív kézilabdát, előbb-utóbb új csapatot kell keresnie magának. Az évről évre a BL négyes döntőjét megcélzó gárda nem „cipelhet magával” korosodó titánt, még akkor sem, ha történetesen Carlos Pereznek, pontosabban „Charlienak” hívják. A sportág ikonjainak egyikévé előlépő, negyvenkét éves kubai sportoló maga vallotta be, hogy az idei évadban már sok volt számára a napi kétszeri kemény edzés.

Ahogyan mesélte, manapság minden reggel hetvenévesen ébred, jó másfél óra kell hozzá, hogy a szervezete visszafiatalodjék harminc esztendőt. Így talán érthető, hogy Katarba ment: az ideális hely egy pályafutását lezárni készülő sztársportolónak. Persze mindenki tudta Veszprémben, hogy ilyen kurtán-furcsán nem lehet lezárni a Perez-aktát. Például azért nem, mert a klub legeredményesebb játékosainak egyikéről van szó: nála több gólt csak Éles József lőtt veszprémi színekben, viszont a nemzetközi kupákban Charlie tartja a rekordot 640 góllal. Valójában mégsem az eredményessége miatt zárták a szívükbe a szurkolók a 198 centis, csokoládébarna játékost.

A tegnapi gálán vele kapcsolatban elhangzó nyilatkozatok, visszaemlékezések mind ugyanarra futottak ki: alig találkozni nála szerényebb sportolóval, aki a pályán kívül az önzetlenségével, a meccseken viszont a küzdeni tudásával emelkedett ki a többiek közül. S van még egy ritka tulajdonsága, amiért Veszprémben félistenként tisztelik: a klubhűsége. Amikor Perez 1997-ben, huszonhat évesen a bakonyi városba igazolt, nem hitte volna, hogy sokáig marad. A karibi éghajlathoz szokott sportoló Magyarországon folyton fázott, Havanna után túl kicsinek érezte Veszprémet, ráadásul állandó honvágy gyötörte.

Hosszú idő telt el, amíg annyira megszerette a várost és a szurkolókat, hogy nemet mondott az akkor világelső Magdeburg ajánlatára, pedig a német sztárklub biankó szerződést tett elé, amelyen üresen hagyták a fizetés helyét, mondván: írjon be annyit, amennyit csak akar. Perez utóbb azt mesélte: amikor kikosarazta a németeket, már biztos volt benne, hogy soha nem igazol át Veszprémből másik európai csapatba. A tiszteletére megrendezett vasárnapi búcsúmérkőzés igazi gálaelőadásvolt. Miközben a csarnokban élő latin muzsikára melegíthettek be a csapatok, odakint Porga Gyula polgármester felavatta a legújabb veszprémi közterület, a Perez-sétány utcanévtábláját.

A mérkőzésen Charlie előbb a világválogatottban játszott (olyan társakkal, mint Dejan Peric, Marko Vujin, Sterbik Árpád, Ivano Balic vagy Zlatko Horvat), majd a meccs utolsó tíz percére mezt váltott, hogy a végén a veszprémiek között kézilabdázzon. Mintha csak forgatókönyv alapján játszottak volna: hosszú ideig a világválogatott vezetett, ám végül a Perezzel megerősített Veszprém nyerte a mérkőzést 41:38-ra. A legtöbbször persze Charlie volt eredményes, összesen 11-szer rezgette meg a hálót. A találkozó olyanra sikeredett, mint bármely gálamérkőzés: a védőjáték szerelemesei – néhány bravúros védést leszámítva – csalódottak lehettek, ám a támadásokban a sportág összes szépségét (bombagól, cunder, kínai figura, hátmögötti passz) felvonultatták a résztvevők.

A mérkőzés után a könnyeivel küszködő Perez – akinek a 10-es számú mezét a klub visszavonultatta – elárulta, még egy évig Katarban marad, később viszont kétlaki életre készül: ősztől tavaszig Kubában, nyáron pedig Magyarországon lehet vele találkozni. Ám azt, hogy mivel foglalkozik majd, még ő sem tudja. Charlie ünneplésén túl tegnap egy másik fontos dolog is történt Veszprémben. A klub bejelentette, hogy leigazolta a spanyol világbajnok irányítót, Carlos Ruesgát, aki a bemutatásakor közölte: az ő beceneve is Charlie. Lehet, hogy eddig az volt, de Veszprémben biztosan találnia kell majd egy másikat.

Az utolsó nagy dobás