A jó adogatás a salakon is alapelem, de önmagában csak ez nem elegendő a sikerhez – hosszabbak a labdamenetek, van idő kidolgozni, felépíteni a játékot, komoly ütésváltásokat indítani, sakkozó módjára előre kalkulálni, olvasni az ellenfél gondolataiban. A közönség pedig élvezi a produkciót, nem csak a sistergő szervákon álmélkodik.

Na jó, kell a tökéletes élményhez két különleges adottságokkal megáldott klasszis is. Az esztendő második Grand Slam-tornáján a péntek kora délutáni programból a fellépők valóban extraklasszisok voltak, a sportág jelenlegi két legjobb játékosa. A világelső Novak Djokovics és a hétszeres Roland Garros-nyertes Rafael Nadal. A tavalyi finálé két szereplője. Adott volt tehát minden a remek előadáshoz – amiből nem egyszerűen nagy meccs, hanem fantasztikus produkció, drámai csata kerekedett.

A negyedik játszma hajrájában, amikor Nadal szempontjából 6:4, 3:6, 6:1, 6:5 volt az állás, a spanyol adogatott a finálé jogáért, ám kétlabdányira a céltól megingott. A szerb, akinek az idegeit kemény acélból sodorták, szokásához hűen ezúttal is ki tudott kecmeregni a gödör mélyéről, ledolgozta szetthátrányát, így négy és félórányi magas színvonalú csata után ott tartottak, mintha mi sem történt volna addig...

A sorsdöntő, ötödik szettben Nadal loholt vetélytársa nyomában, ellenfelének ziccere is volt az 5:3-hoz, ám Djoko ráesett a hálóra, még mielőtt védhetetlen labdája másodikat pattant volna. A spanyol élt az égből pottyant lehetőséggel, egyenlített, s aztán a kiélezett végjátékban szintén a levegőből érkezett számára a győzelem: a világelső fej fölötti ziccereket hibázott, nyertes pontnak tűnő ütéseket szórt el, s ezt már nem hagyta kihasználatlanul Nadal.

Az előre hozott döntőben végül 6:4, 3:6, 6:1, 6:7, 9:7-re az ibériai diadalmaskodott, ám valójában a nézők voltak az igazi nyertesek, mert öt órán át az elmúlt évtized talán legmagasabb színvonalú, izgalmas, látványos teniszmeccsével ajándékozta meg a publikumot a sportág két galaktikusa. A másik elődöntő színvonalában, látványosságában és a küzdelmet tekintve is jóval elmaradt az „előjátéktól”. Hiába szánták a nap csemegéjének a hazai illetőségű Tsonga és a spanyol Ferrer csatáját, nem jött össze a francia csoda: a negyedik helyen kiemelt ibériai könnyedén lépett túl ezen az akadályon (6:1, 7:6, 6:2), így spanyol finálé lesz vasárnap a francia fővárosban.

S akkor említtessenek meg a hölgyek is. Ha a világrangsor első két helyezettje csap össze, ráadásul napjaink legjobbja a címvédő kihívója, akkor dörzsölhetnénk a kezünket – a szombat délutáni női döntő (15 óra) esélyeit latolgatva azonban leginkább csak reménykedünk… Abban, hogy a finálé nem lesz olyan egyoldalú, mint volt Serena Williams szinte minden meccse az idei tornán, s nem lesz olyan megalázó knock out, mint csütörtökön a tavalyi döntős olasz Errani ellen. Papíron, ugye, minden adott a kiegyenlített csatához, ám a valóság, a gyakorlat újabb nagymosást vetít előre. Nincs egyszerű helyzetben Sarapova, hiszen azzal a lelki teherrel kell csatába indulnia, hogy döntőbeli ellenfelét az elmúlt kilenc évben nem sikerült legyőznie, zsinórban 12 meccset veszített az amerikai ellen, legtöbbször statiszta szerepre kényszerülve.

Örökmérlegük 2:13, s utoljára 17 esztendősként, a 2004-es wimbledoni viadalon, illetve annak az esztendőnek a végén, a WTA-világbajnokságon győzött Serena ellen, azóta csak a vereségek sorakoztak a kosárban. Az idén Doha, Miami és Madrid volt a vesztes csaták helyszíne, s az egyetlen pozitívum a négyszeres Grand Slam-nyertes orosz számára, hogy a párizsi salakon még nem találkoztak – ergo: a francia fővárosban még veretlen Serena ellen. Az, hogy ma este is elmondhatja-e majd ezt, leginkább nem önmagán, hanem az amerikai teniszezőn múlik. Ha a fiatalabbik Williams nővér úgy játszik, ahogyan az elmúlt időszakban, akkor minimális esélye lesz Sarapovának a címvédésre.

A képlet nagyon egyszerű: Serena a jobb játékos – ennyi. A mai női mezőnyben gyakorlatilag ő az egyedüli, aki mérkőzéseinek minden másodpercében irányítani tudja a játékot, s az történik a pályán, amit ő akar. Kivéve, amikor valamiért zárlatos lesz a gépezet, s akár egy teljes játszmára, mérkőzésre is leblokkol. Ez adhat halvány esélyt az orosznak – aki egyébként, tegyük hozzá gyorsan, szintén képes hasonló meccs közbeni mélyrepülésekre. A vasárnap délután háromkor kezdődő férfidöntő, a Nadal–Ferrer spanyol házirangadó elméletileg szintén lefutottnak tekinthető, de a két salakspecialista vélhetően megdolgoztatja majd egymást. Ezzel együtt nagy csoda lenne, ha Nadal nem húzná be a nyolcadik Roland Garros-trófeáját.

Nadal: nagy mérkőzés, nagy boldogság