A képernyőn sugárzási csúcs dőlt meg – valamennyi fordulóból találkozók sokasága került a televízió egyenes adásába, már-már az összes mérkőzés „tévés meccs” volt –, és találkozónként legkevesebb tízszer lehetett hallani afféle megállapításokat, hogy „zseniális megoldás”, „az iramra nem panaszkodhatunk”, „hej, ha minden mérkőzés ilyen lenne...” Az utóbbi kívánság nagyrészt megvalósult: a mérkőzések többsége valóban egyforma, bár az emberek túlnyomó része így sóhajt fel: „Bárcsak ne ilyen lenne!”

Ám a modern idők illetékes urainak álláspontja szerint mézédesnek kell feltüntetni azt is, ami keserű, akár a kinin. A kiszolgálók pedig annyi porcukrot hintenek, amennyi homokot a sivatagi szél hord. Ám vakítani még így sem sikerül: a magasan felülértékelt produkciókra átlagban 2988 néző vált jegyet.

Azaz verbálisan bármennyire „fejlődik” is a magyar labdarúgás, az egy-egy első osztályú (?) találkozóra jutó szurkolók száma a háromezret sem éri el. Sőt: a tizenhatból kilenc olyan klub van (Pécs, Kaposvár, Kecskemét, Honvéd, Pápa, Paks, MTK, Siófok, Eger), melynek a 2700-as határ is túlságosan magas. Négyezer fölötti átlagot csak négy csapat mondhat a magáénak: az – állami segítséggel – egyaránt húszezres stadiont építő FTC és Debrecen (6912, illetve 4464), továbbá a Diósgyőr (6570), valamint az aranyérmes Győr (4764).

Az érdeklődés amúgy nem a színvonalnak szól, hiszen az ibolyaszerény kvalitású mezőnyben a Ferencváros csupán az ötödik, a DVTK a tizedik helyet szerezte meg. Miskolcon vasárnap kilencezren mentek ki, hogy elköszönjenek José Luquétől, aki ugyan csak levezetni érkezett Magyarországra, de harmincnégy-harmincöt évesen, kissé már öregfiúsan futva is mélyebb nyomokat hagyott a drukkerekben, mint – a születési évszámuk alapján – a legjobb korban lévő hazai labdarúgók. (Köztük az a válogatott futballista, aki a Diósgyőr színeiben végigalibizte az évadot.)

A búcsúmeccsen a DVTK rémes „játékkal” szenvedett ki 1-1-et a harmatgyenge Pápa ellen, ám a nézőket nem a mérkőzésnek nevezett körítés érdekelte: ők felállva ünnepelték azt a játékost, aki – bár már messze nincs Atletico Madrid-színvonalon, mert ha azon lenne, akkor nem jött volna Magyarországra – valódi futballista benyomását keltette Borsodban.

Amennyiben a La Ligát akarja nézni az ember, úgy nem Miskolcig, hanem csak a távkapcsolóig kell mennie. Aki pedig belenéz ebbe is, abba is, az egészen különös élményhez jut: mintha időutazáson venne részt. A külföldi meccsek után a magyar találkozókra váltani hosszas akklimatizálódást kíván, mert a kulisszák és a tempó közötti különbség még sokszori gombnyomás után is felfoghatatlan. Ott mennek, mint az ördögök, itt poroszkálnak. Ott tele van a lelátó, itt egész szektorokat mutat üresen a kamera. Nem egyszer-egyszer: az esetek túlnyomó többségében. A folytonos „felzárkózás” jegyében még elérkezhet az az idő is, amelynek során a hajdani vívóversenyeken alkalmazott módszert követik majd: valaha az „öreg” sportcsarnok egyik oldalát fekete lepellel borították be, hogy a képernyőn ne szökjenek szembe a kivétel nélkül szabadon maradt székek.

S akkor még nem beszéltünk a „kórusokról”. Noha az MLSZ tisztességes és eltökélt kampányt folytat a szörnyű nézőtéri megnyilvánulások ellen, eredmény nincs, mert – az általános érdektelenségből fakadóan – lassanként odáig fajul a helyzet, hogy a mai magyar futball törzsközönségét a taszító repertoárból válogató „szavalócsoportok” teszik ki. (Amelyek rigmusaikban rendszeresen – és durvább kifejezéssel – „homoszexuálisnak” nyilvánítják a szövetséget.) Ez aztán még inkább távol tartja a népeket a pályáktól, és marad – így, együtt – a játék alacsony nívója, a tribünök üressége, továbbá a „cigányozás” meg a trágárságok sorozata. (Hogy a megannyi felderített fogadási csalást már ne is említsük...) Noha a televízióban egyikre sem reflektálnak – csak nyomják a sódert a „csodálatos közönségről” és a „két jól felkészült csapatról” –, a kultúrsokk nagyobb, mint Borbás Marcsi színre lépései alkalmával.

Amúgy már Spanyolországot le kellett volna körözni, amennyit – mindenkori vezetőinek és külső támogatóinak himnuszai alapján – a magyar futball az utóbbi két-három évtizedben javult. Ám a messzeség változatlanul beláthatatlan: mind a jegybevétel, mind az úgynevezett merchandising, de még a – magyar viszonylatban – toronymagasan megállapított tévéjogdíjak tekintetében is nemzetközileg értelmezhetetlenek vagy elenyészők a hazai adatok.

Az áru, sajnos, ennyit ér.

Mentségül a magyar élklubok vezetői azt szokták felhozni: az elfordulás az itthoni futballtól „társadalmi kérdés”. Mint annyi minden, ez is kifordított magyarázat (jóllehet huszonöt-harminc esztendő elmaradása összességében nem zúdítható a mostani szereplőkre). Elvégre a labdarúgás akkor társadalmi ügy igazán, ha tényleg van labdarúgás.

A 2988-as nézőátlag arra vall: a sportágak sportágában hajdanán oly sikeres Magyarországot az érinthetetlen műfutballal nem lehet megérinteni.

Böde, Pintér, Kassai

Az MLSZ díjátadó gáláján Böde Dániel (FTC) vehette át az évad legjobb labdarúgója címet. Az évad edzője Pintér Attila (Győr), a legkiválóbb játékvezető Kassai Viktor.

Csillog-villog minden