Még egy nagy poén
− A tavaszt még Szécsényben, az NB II-ben zárta. Ott túl erős volt a mezőny?
− Ugyan már... Két vagy három meccset vesztettem összesen az egész évadban. De egy korábbi válogatottbeli játékostársamon keresztül megkeresett az egyik sportszergyártó cég magyarországi képviselője, aki maga is amatőr játékos. Rokonszenves volt számomra, hogy megkért, segítsek a csapatukon.
− Edzősködik az Extraligában győztes Celldömölknél, órákat ad amatőröknek. Muszáj játszania is?
− Rossz a kérdés, mert számomra a játék soha nem volt kényszer. Ellenkezőleg: valószínűleg belehalnék, ha le kellene tennem az ütőt. A hetedik ikszbe lépve sem tudnám elképzelni az életemet pingpong nélkül. Ha egy vasat sem kapnék érte, akkor sem. Én ehhez az egy dologhoz értek a világon, és minden fillért meg kell becsülnöm, mert a szöuli olimpián elvesztettem a harmadik helyért vívott mérkőzést, így nekem nem jár életjáradék azóta sem.
− Leendő ellenfelei a Budapest másodosztályban föltehetőleg elolvadnak a gyönyörtől, amikor odaáll velük szemben az asztalhoz...
− Ha így lesz, örülök neki. Attól mindenesetre senki ne tartson, hogy lenézem majd az ellenfeleimet. Ha pedig miattam akár csak tíz-tizenöt nézővel lesz több a meccseken, már megérte az egész.
− A szövetségből sosem keresték?
− Éppen nemrégiben került szóba, hogy úgynevezett mobil edző legyek az utánpótlás-központokban. De a celldömölki elkötelezettségem miatt erre a felkérésre aligha mondhatok igent. Pedig lenne mondanivalóm a kollégáknak. Akad közöttük olyan, akit a legszívesebben kivezettetnék a teremből, mert inkább árt, mint használ a gyerekeknek.
− Aki kíváncsi arra, hogyan játszik a mostanáig utolsó magyar világbajnok csapat tagja, hol láthatja?
− A BVSC Szőnyi úti termében lesznek a hazai meccseink. Mindenkit szívesen látok, és igyekszem nem csalódást okozni. Annyit már most megígérhetek, hogy magam nem nyolcadik ligás színvonalon játszom majd.
