A történet főszereplője a dobogó második fokára szoruló David Millsaps. Nem mintha a győztes Ryan Villopoto nem érdemelne említést, sőt: ő az idei, immár a harmadik összesített győzelmével a legnagyobbak közé emelkedett, ám annak láttán sem győzött csodálkozni a motokrosszhoz értők tábora, amit Millsaps művelt.

Az orlandói srácról az utóbbi évek sikertelensége után már lemondtak a szakemberek, pedig korábban mindenki csodagyerekként azonosította őt. Tinédzserként az észak-amerikai amatőr bajnokságokban raklapszámra szállította a győzelmeket: kilenc bajnoki elsőséget „söpört be”.

Elképesztő profi karriert jósoltak neki, ám amint a nagyok közé lépett, mintha kihúzták volna alóla a talajt. A baj forrása a család felől érkezett. David motorozásának anyagi feltételeit sokáig nagyrészt az édesapja teremtette elő, ám a papa egyszer csak faképnél hagyta a famíliát. Ez után az édesanyja fáradozott Millsaps kibontakozásáért, a szülői szigor viszont elhatalmasodott, miután Collen mama edzője is lett a tehetséges gyereknek. Kapcsolatuk annyira megromlott, hogy ma már szinte nem is beszélnek egymással. Az ifjú versenyzőt hiába találták meg a zsíros gyári szerződések, nem sokra ment a lehetőségekkel. A szakértői vélemények alapján ez év januárjában egy elfelejtett, leírt Millsaps állt a rajtvonalhoz, immár gyári támogatás nélkül.

S éppen az utóbbi tényező fémjelzi leginkább a bravúrját. Az amerikai szuperkrossz-széria – a piac nagysága és fontossága miatt – azon sorozatok egyike, amelyre az összes, a motokrosszban említésre érdemes gyártó különös figyelmet fordít. Bár a gazdasági válság ebben a körben is érezteti hatását, a cégek változatlanul kényeztetik versenyzőiket, s ami különösen fontos: mögéjük rakják a teljes technikai arzenáljukat. Ennek következménye, hogy gyári támogatás nélkül szinte lehetetlen „labdába rúgni”. A mezőny pedig annyira sűrű, hogy a rivalizálásról úgy tartják: mintha nem csupán Valentino Rossi és Jorge Lorenzo vetélkedne, hanem hasonmásaik sora versenyezne a pályán. Szakmai körök szerint ez a világ legerősebb motoros sorozata, még úgy is, hogy az európai MotoGP-rajongók ezzel alighanem vitatkoznának. Ráadásul „odaát” az amerikai motokrossz népszerűsége a Nascaréval vetekszik, vagyis az élmenőket szinte hollywoodi sztárokként kezeli a közvélemény.

Ebben a közegben Davidnek az idén már nem osztottak nyerő lapot. A legtöbb, amit el tudott érni, hogy a félig gyári támogatottságú Rockstar Suzuki szerződést ajánlott neki, ám az ilyen háttér arrafelé rendszerint nagyon kevés az üdvösséghez. Ám, miután Millsaps mégis megszabadult az önbizalmát felőrlő édesanyjától, rátalált Ezra „Yogi” Lusk korábbi versenyzőre, aki elvállalta téli felkészítésének irányítását. A krosszos körökben hatalmas tiszteletnek örvendő Lusk elhitette vele, hogy a kiváló, de mégiscsak „régi” technikájú géppel is van mit keresnie. Az eredmény: a nyitófutamon, Anaheimben – nagyjából három évvel korábbi győzelme és megannyi sérülése után – ismét elsőként ért célba. Ezt követően a szezonzáróig rendre az élmezőnyhöz tartozott, de az évad második felében Villopoto és a Kawasaki „gőzhengerre” váltott.

A tavalyi bajnok végül is célba ért, és legyűrte Millsapset, így a hetvenes évek közepe óta íródó szakág történetének legnagyobb meglepetése elmaradt. De az összes többi gyári menővel elbánni még így is messzemenő elismerésre méltó mutatvány.

Elvégre a technikai sportágakban a „majdnem csoda” is nagy szám.

Motorozott és labdába rúgott