Hollywoodi történet
Ráadásul a Bajnokok Ligája elődöntőjében 7-0-ás összesítéssel intézte el a Barcelonát, és a legjobb nyolc között sem kapott gólt. Ezzel együtt arra is számítani lehetett, hogy szoros meccs lesz a legrangosabb európai kupasorozat első német csúcstalálkozója, mert a Bayern legveszedelmesebb vetélytársa mindig a Dortmund, s ez az „FC Hollywood” fényes-fölényes évadában is bebizonyosodott: a Bundesligában kétszer 1-1 volt az egymás elleni eredmény, míg a német kupanegyeddöntőben 1-0-ra győzött Münchenben a házigazda.
A londoni mérkőzés annyiban tért el az eredetileg elképzelt forgatókönyvtől, hogy a bajor együttes nem futballozott csúcsformában – magától értetődik: a vesztes Dortmund sem –, ennek megfelelően csak a kivételes párosítás volt labdarúgó-történeti, a játék színvonala nem. A Bayern húsz-huszonöt perces kezdeti letargiája után a tempó, az izgalom, a támadószellem megfelelt az előzetes reményeknek, ám ez tíz-húsz évvel ezelőtt is valószínűleg így lett volna, ha két német csapat vívja a döntőt.
Most azonban azt is gondolta az ember, hogy kiteljesedik az utóbbi idők látványos folyamata, és a Bundesliga-képviselők a szó szoros értelmében – egyúttal a legmagasabb fokon – játsszák a futballt, de soha nem felejthető megoldásokról, korszakos labdarúgásról túlzás lenne áradozni. Egyet lehet érteni a Daily Telegraph című angol lappal, amely a következőképpen osztályozta a kezdő tizenegyek tagjait:
Bayern München: Neuer 8 – Lahm 6, Boateng 6, Dante 5, Alaba 7 – Robben 8, Thomas Müller 7, Javi Martinez 6, Schweinsteiger 7, Ribery 6 –Mandzukic 7. Dortmund: Weidenfeller 7 – Piszczek 7, Szubotics 6, Hummels 7, Schmelzer 5 – Blaszczykowski 6, Gündogan 7, Bender 7, Reus 8, Grosskreutz 5 – Lewandowski 6.
Mondani sem kell: ezek nem éppen csúcskategóriás labdarúgásra utaló érdemjegyek... S nem azért fogott vékonyan a ceruza, mert az angolok nehezen élték meg, hogy futballszövetségük százötvenedik évfordulójának esztendejében két német együttes „szállja meg” a Wembley-t. Meg Londont. Az Independent a meccs előtt azt írta: „A legnagyobb német invázió következik az ötödik század (értsd: a Britanniába átkelő és angolszászoknak nevezett germánok letelepedése) óta.” Az idegenkedés – vagy mondjuk ki: viszolygás – azonban nem annyira az ötödik, mint inkább a huszadik századból táplálkozik, és a szombat esti „Fieber” (láz) kapcsán még a történész Peter Warson is megszólalt, hogy mérsékelje a tagadhatatlan ellenszenv megnyilvánulásait: „Még mindig a második világháború mocsara határozza meg a britek viszonyát a németekhez.
Az eredendő ok érthető, de ha a jelent vizsgáljuk, be kell látnunk: a németek jobban túljutottak a számukra vesztes háborún, mint mi a győztesen.” A labdarúgó-tudósítókat azonban nem ez mozgatta: őket – a világ futballrajongóival együtt – az érdekelte, milyen teljesítményt nyújt a két csapat. A dortmundiak nagyobb sikert arattak a lelátókon, mint a pályán, mert drukkereik lebilincselő hangulatot teremtettek a Jürgen Klopp edzőhöz írt dal angol nyelvű változatának („Kloppo you rock star, like a rolling stone”) sorozatos eléneklésével. A gárda játéka viszont csupán a találkozó első negyedében ígért meglepetést: a további háromnegyed részben a meglepően lassan magára találó Bayern uralta a londoni pázsitot.
A Borussia futballistái közül – Weidenfeller kapuson kívül – csak a finoman passzoló Reus játszott világklasszis színvonalon, míg a mindenekelőtt csapatként „Sonderklassét” képviselő Bayernből – a szintén kiválóan védő Neuer mellett – Javi Martinez, Thomas Müller és Robben is kiragyogott. Hogy a találkozó csupán a nyolcvankilencedik percben dőlt el, abban nagy része volt a Reust amilyen fölöslegesen, olyan ügyetlenül hasba rúgó, súlyos tempózavarral küzdő Dantének, aki – brazil válogatott labdarúgóhoz méltatlan közbelépésével – tizenegyessel „ajándékozta meg” a Borussiát. Gündogan e büntetőből egyenlített, miután a Bayern valóban kijátszott támadással (Ribery, Robben, Mandzukic), üres kapus góllal vezetést szerzett. Robben záróra előtti 2-1-es megmozdulása nem szerencsés slusszpoén, hanem a jobbik csapat megszolgált gólja volt, és a Bild már jelentette is, hogy „Robben a Wembley királya”.
Az „egyenlítő” – ettől fogva öt győztes és öt vesztes BEK- és BL-döntőt számláló – Bayernből Philipp Lahm, a németekre jellemzően, már a londoni ünneplés pillanataiban megjegyezte, hogy „a következő feladat a triplázás” (a német kupadöntőt június elsején rendezik), Jupp Heynckes szakvezető viszont átadta magát az örömnek, mert a müncheni klubtól hamarosan búcsúzó edző legfontosabb célja a BL-döntő megnyerése volt. A nagy kérdés: ha a Bayern München mindent „besöpör”, akkor milyen szorításban lesz majd a következő tréner,Pep Guardiola? Mert az azért nem valószínű, hogy a bajor klubnál is alkalmazhatóvá válik a huszonegyedik század nagy barcelonai találmánya, a tiki-taka.
Heynckes azt mondta: „Fogalmam sincs, mi történik velem a jövőben.” Mire Sir Alex Ferguson,a visszavonuló manchesteri guru „megvigasztalta” boldogságban úszó kollégáját: „Hogy nyugdíjba mentem, az – mondhatom – különleges élmény.” Na ja, „könnyű” azoknak, akik egyaránt klasszikus hollywoodi történetet írnak...
BAYERN MÜNCHEN - DORTMUND 2-1 (0-0)
Bajnokok Ligája-döntő, London, 88 298 néző. Jv.: Rizzoli (olasz).
Bayern München: Neuer – Lahm, Boateng, Dante, Alaba – Robben, Thomas Müller, Javi Martinez, Schweinsteiger, Ribery (Luiz Gustavo, 90.) – Mandzukic (Gomez, 93.).
Dortmund: Weidenfeller – Piszczek, Szubotics, Hummels, Schmelzer – Blaszczykowski (Schieber, 90.), Gündogan, Reus, Bender (Sahin, 90.) , Grosskreutz –Lewandowski.
Gól: Mandzukic (60.), Gündogan (67., 11-esből), Robben (89.).
