Szerencsére nem rádióinterjú készül, mert most bajban lennénk...

Ne is mondja, már vasárnapra iszonyúan berekedtem a sok énekléstől és kiabálástól. De mit számít ez, amikor minden sikerült?

Kezdjük a közepén: kívülről úgy látszott, őszintén meglepődött, amikor párja a futballmeccs szünetében odalépett önhöz, és megkérdezte, akar-e a felesége lenni. Tényleg nem tudott az akcióról?

Nem bizony. De Ottó ennél emlékezetesebb ceremóniát sehol nem celebrálhatott volna, úgyhogy a jelenet szerves része lett annak a mesebeli történetnek, amelynek szombat óta a szereplője vagyok. Az esküvőről viszont még nem volt időnk beszélni, mert mostanában csak forog velem a világ. Most is éppen edzésről jövök.

Minek edzeni egy megnyert BL-döntő után?

Edzeni mindig kell, ráadásul a jövő hét végén még fellépésünk van a Magyar Kupában. De nem tagadom, ezen a tréningen nem szakadtunk meg. Olyannyira, hogy kézzel hozzá sem nyúltunk a labdához, mert csak foci volt műsoron.

Kézzel már megtették a magukét két nappal azelőtt. A Larvik elleni diadal után ötezer ember látta a Veszprém Arénában, hogy a győztesnek tényleg szabad sírnia.

Nálam kétszer is eltörött a mécses. Először a lefújás után, amikor hosszú évek feszültsége szabadult föl bennem, és csak bőgtem, bőgtem, ahogyan a társaim többsége is. Másodszor meg akkor pityeredtem el, amikor betolták a hatalmas tortát, és az egész csapat, az egész csarnok engem ünnepelt a két nappal később esedékes születésnapom alkalmából. Ezt a pillanatot sem felejtem el soha.

Az ünneplés közben magához kérte a mikrofont, és – nem akármilyen gesztusként – azt mondta, a közönség támogatása nélkül nem sikerült volna a győzelem. Kiderült: nemcsak kiváló játékos, hanem udvarias ember is.

Pedig egyáltalán nem udvariasságnak szántam. Sírva nem lehet hazudni; komolyan gondoltam és gondolom most is, hogy a szurkolóknak hatalmas részük van a BL-diadalban. A Valcea elleni, már majdnem elveszített elődöntő végjátékában például a drukkerek hangorkánja roppantotta össze az ellenfelet. Ezt maguk a románok állították.

A győri nézők előtt valóban le a kalappal, de ha nincs a csapat, ha nincs a tartás, ők hiába üvöltenek torkuk szakadtából. Gondolkodott-e már azon, hogy miért éppen ennek a társaságnak sikerült az, ami a korábbiaknak soha?

A profi körülményektől kezdve a teljes stábig, a játékosok odaadásától Ambros Martin edző elhivatottságáig és szakmai nagyságáig, az iszonyatosan sok elvégzett munkától a szerencséig rengeteg összetevője volt a diadalnak. Hálával tartozunk a sorsnak például azért, hogy komolyabb sérülés nélkül játszhattuk végig az egész évadot.

Amikor néhány hete beszélgettünk, azt mondta, Győr a világ legjobb helye, onnan nem kívánkozik el sehova, talán csak a Barcelona labdarúgócsapatába. Fenntartja a véleményét?

A legkevésbé sem. Nem kívánkozom olyan klubba, amelyik még a Bajnokok Ligája döntőjébe is képtelen bekerülni. De komolyra fordítva: kilencéves korom óta játszom Győrben, mindent ennek a városnak köszönhetek, most is négyesztendős szerződés köt ide. Maradok, ameddig csak lehet. Már csak azért is, mert remélem: az, ami szombaton történt, nem valaminek a vége, hanem egy sorozat kezdete.

Jó passzban van, használjuk ki: ha egyvalamit kívánhatna, mi lenne az?

Tündérmesében érzem magam, és úgy érzem, most nincs szükségem semmire. Na jó, a hangom hiányzik egy kicsit.

Főszerepben: Görbicz Anita