A tiszaligeti sátorban Nyéki Balázs, az első, szegedi meccsen csupán egyszer betaláló pólós volt a főszereplő, és nem csupán azért, mert négyszer is jól célzott Baksa kapujára, hanem azért is, mert mindvégig vezéregyénisége volt társulatának. Hasonlóképpen nagyot alakított Alekszics (szintén négy gól), s mindenképpen kiemelendő a hazaiak kapusának, Decker Attilának a teljesítménye is, pedig ő pikáns órát töltött a medencében, tekintve, hogy testvére Ádám az ellenfél sapkáját viselte...

A „félidőben” 4:4 állt a eredményjelző-táblán, s még a nagyszünetet követő felvonásban sem dőlt el semmi, hiszen a Szolnok minimális előnnyel érkezett meg az utolsó nyolc percre. Amelyben viszont alaposan lenyomta a víz alá riválisát: Pásztor, majd Nyéki pazar ejtése után Alekszics is eredményes volt, s a szegedi Kayes gólja már csak kozmetikázta az állást, a lényeget illetően semmiben nem befolyásolta az eredményt (11:8).

Az első találkozót 11:9-re „behúzó” – az alapszakaszban csak negyedikként végző – szolnokiak két mérkőzésen megoldották a leckét az OB I-ben addig remeklő, BL-negyeddöntős Szeged ellen, s történjék az Eger ellen a jövő héten kezdődő végjátékban bármi, már mindenképpen méltó követőivé váltak a nagy elődöknek, akik 1954 és 1964 között hatszor is elhódították a magyar bajnoki aranyérmet. Semmi kétség: szerda este „odafönn” a hajadni szolnoki pólólegenda, a kétszeres olimpiai első Kanizsa Tivadar is vörösre tapsolta a tenyerét.