Mi van előbb az ön rangsorában: a Vasas első bajnoki címe, első Magyar Kupa-, első Közép-európai Kupa-győzelme vagy a mostani megtiszteltetés?

Az előbbi három sem smafu, de azt hiszem, az utóbbi a legtöbb, amit a labdarúgástól kaphattam.

Még a 9-2-nél is több?

Azt a bécsi Rapid kapta. A KK-döntő harmadik mérkőzésén – 3-3 és 1-1 után – a Népstadion százezer nézője előtt úgy futballoztunk, mint soha máskor. Pedig szerénytelenség nélkül mondhatom, volt néhány jó meccsünk. Az 1955-ös hazai kupadöntőben például azt a Honvédot vertük meg 3-2-re, amelynek csatársora így állt fel: Budai II, Kocsis, Machos, Puskás, Czibor. A kilenc-kettes mérkőzésen azonban tényleg minden sikerült, még én is rúgtam két gólt. Annak ellenére, hogy a szélsőket akkoriban segédmunkásoknak tartották, mondván: csak szállítaniuk kell a labdát a belső csatároknak. Nekem speciel Csordás Lajosnak, Szilágyi Gyulának, Teleki Gyulának...

Ahogyan olvastam, önt is hordozták a Népstadionban.

Mégpedig a szurkolók a vállukon. El is ejtettem az aranyérmemet, de egy kisfiú utánam hozta.

Másfelé is vitték...

Szovjet fogságba. A kaukázusi Rusztavában töltöttem hat évet, ám a futball a hadifogolytáborban is megsegített: mivel helyet kaptam a lágercsapatban, nem éheztem, ha nem is finom házi kosztot ettem. Az együttes edzője a korábbi híres újpesti válogatott játékos, a Ricsinek becézett Avar István volt. Irányításával olyan jól ment a játék, hogy le akart igazolni a Dinamo Tbiliszi. Ám folytonosan hazavágytam, ráadásul naponta mondták nekünk, hogy szkoro domoj, azaz hamarosan visszatérhetünk. Noha –a szökést megkísérlőkön kívül – nem bántották a foglyokat, azt a hat esztendőt nem kívánom senkinek.

Hányszoros válogatott lehetett volna, ha tizennyolc és huszonnégy éves kora között nem a lágerbajnokságban játszik?

Ez az, amire nem lehet válaszolni. A nemzeti együttesben kétszer szerepeltem: a bemutatkozásom, a Svájc fölött aratott 5-4 alkalmával Kocsis, Machos, Puskás, Hidegkuti, a svédek elleni 4-2-es meccsen pedig Kocsis, Tichy, Puskás, Czibor mellett játszhattam. Egyik sem volt rossz társaság... Ha oda befértem, akkor nyilván többször is helyet kaphattam volna a hosszúra nyúlt kaukázusi edzőtábor nélkül.

A Vasasban így is 133 első osztályú mérkőzésen szerepelt, és majdnem veretlen bajnok lett...

A klub első futballbajnoki címét –1957-ben – már egy fordulóval a befejezés előtt elnyertük, aztán a záró napon 3-2-re kikaptunk az MTK-tól. Ám ennél sokkal jobban sajgott a Csepeltől a Fáy utcában 1959 tavaszán elszenvedett 0-3. Azt a meccset az utolsó előtti fordulóban rendezték, és a találkozó előtt a csepeliekkel azonos pontszámmal álltunk az élen. A program szerint az FTC–Újpest után a fő mérkőzést játszottuk volna a Népstadionban, de a Vasas elöljárói nem akarták, hogy a nyolcvanezer nézőből ötven-hatvanezer ellenünk szurkoljon. Ezért a klubvezetés beadvánnyal fordult az MLSZ-hez: mivel a kiírás alapján az utolsó három forduló találkozóit egy időben kell kezdeni, kettős rangadóról – fájdalom – nem lehet szó. A szövetség nem tehetett mást, helyt adott a kérelemnek, erre Angyalföldön kaptunk egy hármast, és letehettünk a bajnoki aranyról.

Mindenre ilyen kiválóan emlékszik?

A legélénkebben – a legendás meccsek, például az 1958-as, Real Madrid elleni BEK-elődöntő mellett – egy Vasas–Dombóvár kupamérkőzés él bennem. Húsz-nullra nyertünk, Szilágyi Gyula hét gólt szerzett, én ötöt. Már a huszadik is benn volt, amikor középhátvédünk, Kontha Károly előre kiáltott: Aztán nehogy leálljatok!

Hitt a fülének?

Nem nagyon. De komolyan mondom, az az igazán felfoghatatlan, ami most történik velem.

„Én, örökifjú angyalföldi gyerek...”