Három héttel azelőtt, hogy 2010 májusában a Premier Ligából már kieső Portsmouth FA Kupa-döntőt játszhatott – igaz, 1-0-ra vesztett – a Chelsea-vel szemben a Wembley-ben, az illetékes bíróság pozitív döntésével megvalósult a Pompey Szurkolók Testületének vágya: a közösség megvásárolhatta az ostromlott klubot. A húszezer néző befogadására alkalmas Fratton Park tulajdoni jogáért egy-egy elkötelezett drukkernek ezer fontot kellett leszurkolnia, ami nem csekély anyagi áldozatot jelentett. Míg Angliában erre csak elvétve találni példát, a La Manche túloldalán nem ritka, sőt Svédországban és Törökországban egyenesen kötelező a szurkolói tőkerészesedés, az utóbbi napokban – joggal – az egekig magasztalt Bundesligában pedig (néhány klubtól eltekintve) a rajongóknak 51 százalékos tulajdoni hányaduk van.

A 115 éves Portsmouth látványos hanyatlása Harry Redknapp regnálásával kezdődött. A mesteredző, aki most éppen a QPR-t „segítette vissza” a Premier League-ből a Championshipbe, 2002 és 2008 között kétszer is irányította a tengerparti gárdát. Az együttes 2008-ban, a Cardiff legyőzésével története során másodszor nyerte el az FA Kupát (először 1939-ben hódította el a trófeát). Ám a dicsőségnek és az UEFA Kupa-szereplésnek – olyan óriásokkal szemben, mint a Milan – nagy ára volt. A rendkívüli sikert költséges válogatott játékosok – Peter Crouch, Sol Campbell, Glen Johnson, Jermain Defoe – vezérletével vívta ki a csapat, és a főszereplők bérét tartósan csak kölcsönökből tudta fi zetni a tulajdonosait (az Egyesült Arab Emírségekből érkezett Szulejmán Al Fahimot, a francia Alexandre Gaydamakot, a hongkongi Balram Chainrait) és trénereit (Tony Adamset, Paul Hartot, Avram Grantet) sűrűn váltó egyesület.

Amikor – három évvel ezelőtt –az őfelsége adóhivatala felé fenn álló tartozás elérte a 135 millió fontot, a labdarúgó-szövetség a szabályoknak megfelelő könyörtelen döntést hozott: kilenc pontot levont a történelmi kikötő csapatától. A következő csapás 2012 februárjában következett be: kimondták a bankcsődöt, szinte a teljes menedzsmentet elbocsátották, a szövetség pedig ismét pontlevonással büntetett. A Portsmouth korábbi tulajdonosainak kapzsiságát jelezte, hogy ebben a helyzetben a Premier Ligából kibukott csapatoknak járó átmeneti bánatpénzből négy egymás követő részlet teljes egészében Gaydamak számlájára került át. Az ezúttal tíz pont elvesztésével a szerencsétlen, önpusztító team a második divíziónak, a Championshipnek is búcsút mondhatott...

S még el sem kezdődött az új, a 2012–2013-as évad, amikor a múlt év júliusában a fiskális állapotok és a tulajdonosi struktúra változatlan tisztátalansága miatt a liga bejelentette a következő tízpontos nyirbálást, előre megpecsételve a csapat sorsát. A League One-ban (azaz a harmadosztályban) negyvenhat mérkőzésen szerzett 32 pont azt jelenti, hogy a Portsmouth a levonástól függetlenül is kiesett volna.

Bár az augusztusban kezdődő új évadot – a hetvenes esztendők vége óta először – az angol futball negyedik vonalában tölti a gárda, az együttes önbizalma visszatérni látszik. Az állandó jövés-menés után ígéretesen hangzik az új – talán állandó – edző, Guy Whittingham kinevezése. A Pompey Supporters Trust reményei szerint a klub egy évtizeden belül vissza tud térni a Premier Ligába, még azon az áron is, ha ennek fejében – amikor ez aktuálissá válik –extra kétmillió fontot kell „lepengetni” a legutóbbi tulajdonosnak, a Portpin név alatt bejegyzett vállalatnak. A bizakodást a szintén a szurkolók kezében lévő Swansea példája is erősíti. A Premiershipben elfoglalt helyüket biztosan őrző, sőt az idén a Liga Kupát elnyerő walesiek 2004–2005-ben még ugyancsak a negyedik ligában szégyenkeztek.

Árnyékban