Az újságíró ironikus kommentárja nem csupán azt jelzi, milyen meghökkentő üzleteket kötöttek a Blackpool, a Liverpool, majd a Stoke City elöljárói, hanem azt is: milyen kiváló volt a Borussia játékospolitikája az utóbbi években. A klub aligha készülhetne a Bajnokok Ligája döntőjére, ha vezetői olyan gondossággal járnának el az átigazolások alkalmával, mint az Adam megvásárlásáról tárgyaló potentátok. Merthogy a pénzügyi papírforma alapján Jürgen Klopp szakvezető legénységének már a legjobb négy között sem jutott volna hely...

Semmi ok nincs arra, hogy a számtan jelentőségét lebecsüljük: csupán a Dortmund volt képes arra az idén, hogy a felülmúlja a „gazdasági” várakozásokat. A Barcelona, a Bayern München és a Real Madrid a pályán is realizálta financiális fölényét. Az utóbbi három klub az amerikai Forbes magazinnak a világ legértékesebb futballvállalkozásait rangsoroló listáján a közvetlen élmezőnyben lelhető föl: a Real Madrid, amely a 2004 óta uralkodó Manchester Unitedet szorította le a dobogó tetejéről, az első, a Barcelona a harmadik, a Bayern München – az Arsenal mögött – az ötödik. A Deloitte lajstroma még egyértelműbben tükrözi az erőviszonyokat: a londoni ágyúsok sem zavarják a képet. A legtöbb bevételt elkönyvelő csapatok sorát a Real Madrid vezeti a Barcelona, a Manchester United, valamint a Bayern München előtt.

Mindezek alapján kijelenthető: a pénz, a gazdasági háttér, a márkaérték meghatározza a pályán elérhető sikereket. Ráadásul az ezúttal az elitből hiányzó Manchester Unitedet a Real Madrid búcsúztatta a nyolcaddöntőben, azaz objektív akadálya volt annak, hogy kizárólag a nagy négyes tagjai jussanak az elődöntőbe. Ennek fényében mind kevesebb hitelük van azoknak az állításoknak, amelyek szerint a hit, az ösztönös tehetség, továbbá az akarat elmoshatja a differenciát. Ugyanakkor a mindkét felsorolásban a top 10-en kívüli Dortmund példája jelzi: bizonyos különbség kiegyenlíthető a pályán, ám ennek feltétele a különleges szakmai rátermettség. A németek esetében idetartozik a páratlan kiválasztás, minek köszönhetően ma már több tízmillió eurót érő futballistákat szereznek meg „fillérekért”. Ehhez járul Klopp edző tevékenysége, valamint a stadiont hétről hétre megtöltő, csodálatos atmoszférát teremtő nyolcvanezer drukker szurkolása. És újabb extrát adhat (minden tekintetben) a BL-finalista szerep optimális kihasználása.

Ez már csak azért is fontos, mert a kihívás mind nagyobb. Uli Hoeness, a Bayern München elnöke például azt nyilatkozta: a Bundesliga népszerűségének megőrzése miatt fontos, hogy ne alakuljon ki olyan szintkülönbség az együttesek között, mint a spanyol bajnokságban. Majd az – egyáltalán nem mellesleg – adócsalással gyanúsított elöljáró örömét fejezte ki amiatt, hogy klubja 37 millió euróért leigazolta Götzét, a legnagyobb rivális Dortmund klasszisát. Mindeközben a Manchester City Reusnak udvarol, s nem lenne meglepő, ha remek ajánlatok futnának be Hummelsért és Lewandowskiért.

Már csak ezért is mind nehezebb versenyben maradniuk az óriásoknál kevésbé tehetős kluboknak. A Real Madrid, a Barcelona, az MU vagy a Bayern szintje jó ideig nem érhető el: a hatalmasok több évtizedes hagyományaival és a tradíciókból eredő globális szerepével nem lehet rivalizálni. Ezt a helyzetet súlyosbítja az arab sejkek föltűnése: a PSG vagy a Manchester City akárhány „Adam-bizniszt” megengedhet magának, a pénztárca sohasem ürül ki.

Ennek ellenére a Dortmund bravúrja nem nevezhető unikumnak: korábban is volt példa arra, hogy nem a bankszámlákon föllelhető adatok döntöttek a trófeákról, s nyilván a jövőben is lesz kiugró teljesítmény. Az azonban mind kevésbé tagadható: az üzleti lehetőségek határozzák meg az elérhető szakmai maximumot.

A végjáték aligha lehet más, mint a Gazdagok Ligája.