Vakok.

Ez a megállapítás még a visszafogott kritikák, s az árnyalt magyarázatok közé tartozik a futballbírók tevékenységét tárgyaló diskurzusokban. Pedig ennél csöppet összetettebb elemzést érdemel a téma, elvégre a tévedések számának csökkentése a labdarúgást irányító testületek legsürgetőbb feladatainak egyike. A probléma idehaza is újra fókuszba került, miután Kassai Viktor és csapata súlyos hibákat követett el a Bayern München–Barcelona Bajnokok Ligája-elődöntő első mérkőzésén.

A vitatott szituációkat egyenként elemezhetnénk, ám ez nem vinne közelebb a megoldáshoz. Az utóbbi ugyanis a rendszerszerű átalakítás lenne. A sportág csúcsszervezetei ma hazardíroznak: bíznak a játékvezetői szakma legjobbjaiban. Pedig tudhatják, kevés az esély arra, hogy a sorsdöntő ítéletek mindegyike helyes legyen.

Elég, ha a BL egyenes kieséses szakaszára gondolunk: a Bayern–Juventus, a Barcelona–PSG és a Dortmund–Malaga párharcban is lesgólok estek. Azaz nemcsak Kassai és kollégái rontottak, hanem Starkék, Thomsonék is. Az aligha hihető, hogy az összes európai topbíró tehetségtelen...

Ennél komplexebb a kérdés.

A futball a globális szórakoztatóipar legsikeresebb, legnépszerűbb szektorainak egyike. Az ágazatban felfoghatatlan mennyiségű pénz mozog. Ideáljai nem csupán a sportág, hanem a reklámvilág emblémái is. Cristiano Ronaldo vagy David Beckham marketingértéke megegyezik a zeneipar ikonjaiéval. A futball mint termék az utolsó részletekig kidolgozott: ezt bizonyítják a büfék, a médiára szabott menetrend részletei, a fő szponzorok hirdetései és a szuperlassításos felvételek is. A sikerhez elengedhetetlenek a kreatív ipar, a sportszergyártó cégek, valamint a média innovációi. Ebben a közegben már-már mulattató, hogy a pályán a szabályok betartásáért felelős magyar szakemberek – papíron legalábbis – amatőrök. Ma nem alkalmazzák a Ribery, Xavi vagy Lewandowski páratlan bemutatóin fellépő bírókat. (Igaz, a játékvezetők több országban már hivatásosak, s hamarosan Magyarországon is bevezetik a professzionális szisztémát.)

A háttér javítható, ám sok minden nem. A bírók általában idősebbek, mint a labdarúgók. Harmincas éveik végén, negyvenes éveik elején járnak, mire az elitbe jutnak. Addigra levezetnek több ezer meccset a megyei ligákban, a harmad- és a másodosztályban, valamint az élvonalban. Ha végigjárták az utat, akkor nemzetközi porondon újrakezdik az „iskolát”: előbb U17-es tornákon, később Európa Liga-selejtezőkön működnek közre, s a kontinensről a kiválasztottak csupán néhány tucatnyian jutnak el a BL-ig. Amennyiben a Bajnokok Ligájában kiugratják Robbent a félpályánál, úgy az asszisztensnek versenyt kellene futnia vele. Ha Jordi Alba nem éri utol, akkor a partjelző hogyan érhetné? S ha lemarad, akkor hogyan hozhat tuti döntést arról: a középre játszás pillanatában a labda mögött helyezkedett-e a támadójátékos?

A futball tempója oly mértékben felgyorsult, hogy az emberi szemre, a pillanatra bízni a döntést: szerencsejáték. Mivel az UEFA mind több pénzt fektet a topkeret képzésébe, sokszor nyer. Ám sokszor veszít is.

És egyre többször fog. A játékvezetőnek az előírt helyezkedés betartásához úgynevezett rugalmas átlót kell futnia, ami azt jelenti: a büntetőterületnek az asszisztenssel szembeni sarkára kell nyargalnia. Ebből következik: nem létezik olyan taktika, amelyben a futballisták bármelyikének több futást írnak elő, mint a bírónak. Nem csoda, ha a játékvezető fárad, a koncentrációja csökken. Hiszen minden akcióval végig kell futnia, miközben pillanatnyi pihenője sincs: mindig döntenie kell. Egyetlen bedobást sem lazsálhat el.

Sok labdarúgót láttunk már döntő helyzetben rontani, ziccert hibázni. Kritikus határozataik alkalmával a bírák kétszázas pulzusnál, menet közben, visszajátszás nélkül döntenek. És soha nem a gólvonalról mellé gurító center van a célkeresztben...

Nem kell csinálni – érkezhet a riposzt. S akkor ki következik?

A topbajnokságokban is rendre előfordulnak hibák. Miként a hatosoknál is. Újabban e szisztéma is a bírálatok kereszttüzébe került. Okkal. Nem világos, a felelősségi körök újraosztása segített-e. A kívülálló joggal említi, hogy az alapvonalon posztoló kolléga sok fontos momentumban nem ad támpontot. Igaz, árnyalja a képet, hogy csupán a főszereplők tudják az igazságot. Mert a kolléga nem adhat jelet, azaz csupán az érintettek tudják, mit mondott a mikrofonba, s a főnök elfogadta-e a javaslatot. Azt sem tudjuk: megtörténik-e, hogy az asszisztens és az ötödik bíró egymásnak ellentmondó információt ad? (Tizenhatoson belüli ütközésnél: tizenegyes, illetve „tovább”.) Ha igen, mire a játékvezető feldolgozza a „híreket”, a játék már régen továbbment.

Sokszor felvetődik az is: a játékvezető miért nem bírálja felül kollégáját, ha a fotelből is látjuk, hogy lesen van a csatár? Főként azért, mert nem pókerjátékos. Az érzés ugyanis nem egyenlő azzal: biztosak vagyunk abban, hogy jó döntést hozunk. Csupán kétség nélkül lehet felülbírálni. Márpedig ha vonalban, az esettől néhány méterre legkiválóbb kollégáink, a szakma mesterei vannak, jobban bízunk bennük, mint a megérzéseinkben. E tekintetben értelmetlen az összevetés az elmúlt évtizedek nagyjaival, mert a tempó összehasonlíthatatlan, miként a technika is. Ezernyi kamera pásztázza a játékteret, elképesztő felvételek mutatják meg az igazságot.

Mindezek ellenére lehet azzal válaszolni a problémára, hogy Kassai rossz bíró. Holnap meg a portugál Proenca és a török Cakir lesz az. Ennél azonban bonyolultabb feleletre van szükség, amelyből nem hagyható ki a technika szó.

A konzervatívok közé tartoztam, mert a futball szellemiségével nem tartottam összeegyeztethetőnek a videózást. Ám a játék fejlődése meghaladta ezt az álláspontot. A topbírók képesek arra, hogy menedzseljék a találkozókat, kontrollálják a kispadokat, kezeljék a konfliktusokat a játéktéren, elviseljék a több milliárd tévénéző, a helyszíni tízezrek, a korszakos klasszisok nyomását, be tudják tartatni a szabályokat, de segíteni kell őket a döntő helyzetek megítélésében.

A lesnél, a gólvonal közelében –egyáltalán: a büntetőterületen belül – támpontot kell kapniuk. Miként bírókollégáiknak a teniszben, az amerikaifutballban, a hokiban, a krikettben, azaz a látványsportok többségében. Óriási a kihívás, mert – az említettekkel ellentétben – a labdarúgásban nem beépített elem a játék megszakítása. Feloldhatatlannak tetszik például az a dilemma, hogy miként lehetne rendbe tenni a lesek megítélését. Elvégre minden gyanús akciót tovább kellene engedni, hogy aztán a videó dönthessen. Talán egy real time üzemmódban működő rendszer segítene. Ezen kívül is hozzávetőleg ezer kérdés vetődik fel az ügyben, de ez a feladat, ezt kell megoldani.

Vagy lehet azt kiabálni: hülye a bíró.

Főként az után, hogy megnéztük az ismétlést.

Kassai azt mutatja: nyugi!