Meglehet, Gary Lineker, a korábbi angol válogatott csatár megint „bemondja” magát a labdarúgás történetébe. Mint tudjuk, tőle származik az örökzölddé vált megjegyzés, hogy „a futball az a sportág, amelyet egyszerre huszonketten játszanak, s amelyben mindig a németek nyernek”. Az újabb „slágergyanús” kommentár a Bayern München–Barcelona Bajnokok Ligája-elődöntő után hangzott el Linekertől: „Pep Guardiolára kétségkívül szüksége lenne e két klub egyikének. De az nem a Bayern München.” (A katalán nagymester a nyártól a bajor csapat szakvezetője lesz.)

A játékosok sem értik Kassait

Hogy aztán korszakhatár-e a néhány év alatt klasszikussá váló muzsika, a tiki-taka – ezúttal feltűnően bágyadt –interpretátorai számára a megrendítő 4-0-ás vereség, azt ma még senki nem tudhatja. Ami biztos: a Barcelona jelenkori művészeinek pályáján talán először fordult elő ekkora bukás, és a vörös-kék együttest nagyra tartók legföljebb azzal vigasztalódhatnak, hogy a társaság megőrizte emberi emelkedettségét, azaz meghökkentő produkciójára nem keresett semmiféle mentséget. Gerard Piqué például kijelentette: „A Bayern gyorsabb és erősebb volt, jobb futballt játszott.”

A spanyol – és nem csupán a katalán – lapok már sokkal inkább „akadékoskodtak”. A madridi (és nem titkoltan a Real Madrid mellett álló) Marca megírta ugyan, hogy „Messi nem volt tényező”, de három gólt is számon kért a játékvezetőkön. Az újság szerint Dante szabálytalankodott Daniel Alvessel szemben Thomas Müller 1-0-ás fejese előtt, majd Gomez lesről érte el a másodikat, míg a harmadikat megelőzően Müller „faultolta” Jordi Albát, így került tiszta helyzetbe Robben. Magam úgy vélem: a Dante-felugrás megítélése nem bírói, hanem szerkesztői tévedés, a másik két megállapítással viszont nem érdemes vitatkozni, hiszen napnál világosabb: a „sporik” súlyos hibái nyomán növelte előnyét München FC Hollywoodja.

Lehet mondani, a Barcelona – önmagához képest – katasztrofálisan játszott.

A játékvezetés pedig maga volt a bíráskodás Titanicja.

Az előbbi is nehezen magyarázható, az utóbbi egyenesen rejtély. Ma úgy kezdődik minden egyes tévéközvetítés a Bajnokok Ligája meccseiről, hogy a „sporttársak” betöltik a képernyőt. Lassanként többen vannak, mint a játékosok. De minden vicc nélkül: többen, mint a futballbírák korábban bármikor. A létszám 3-ról 6-ra nőtt, a hatékonyság azonban jelentősen csökkent. Pedig a játékvezető-kollégák a kommunikációs rendszeren keresztül szóban is érintkezhetnek egymással. Hiába. Úgy fest, a team megkétszereződése csak ront a problémamegoldáson: mindenki kerülni igyekszik a felelősséget, és a döntést másra hagyja.

A legrosszabbul a vezetőbíró jár. A valaha volt leggyorsabb labdarúgótempó közepette végső soron neki kell határoznia, de úgy, hogy megannyi asszisztense esetleg semmilyen támpontot nem ad a számára. Ez természetszerűleg elbizonytalanítja, és az első rossz döntést – melynek csalhatatlan jelei nyomban megmutatkoznak a pályán, tehát nem kell ahhoz a szünet vagy a meccs vége, hogy a játékvezető rájöjjön: helytelenül ítélt – már-már szükségszerűen követi az újabb hibás lépés.

Az persze párját ritkítja, hogy annyi tévedés legyen egyetlen találkozón, amennyit Kassai Viktor és társai elkövettek Münchenben. A már említetteken túl két Bayern-tizenegyes elmaradását is felróják nekik, és a „főnököt” vitán felül joggal marasztalják el azért is, hogy a labdát Robben képébe vágó Jordi Albát nem állította ki. Mondom, mosolygásra nincs ok, mégis a Halló, Belváros! című kabaréjelenetet (tetszik tudni, a kivehető ajtós NDK-turmixgéppel...) idézte a rengeteg téves kapcsolás.

Az utóbbi hat évtized magyar „kályhája” a 6-3.

Attól tartok: a FIFA és az UEFA 3-ból 6-ja olyan, mint az évszázad mérkőzése az angolok szempontjából.