A kazahok elleni szerda esti „historikus” siker után Kangyal Balázs, a válogatott korábbi csapatkapitánya és Szuper Levente, az együttes mostani (és persze korábbi) kapusa mintha összebeszélt volna egymással, mert ugyanazt magyarázta palánk mellett: „A profi sportoló nem szurkoló, neki sosem szabad mélységekben járnia, ahogyan a fellegekben sem szárnyalhat. Minden kudarcot és sikert követően meg kell találnia a középutat. És azon indulva kell elkezdenie a készülődést a következő feladatra.”

Nos, feladat most éppenséggel akad, nem is akármilyen.

Azért azt – mielőtt előrenézünk –feltétlenül rögzítsük, hogy emberfelettit alakított a csapat az orosz profi ligában edződő klasszisok sorát fölvonultató ázsiai együttes ellen (2:1), amelyet szerdáig egyetlenegyszer sem győzött le az addigi öt találkozás során. Most mégis sikerült, mert mindenki beleadott apait-anyait, s aki látta, hogy a korongokkal szétbombázott Szuper vagy a Rich Chernomaz szövetségi kapitány által a meccs emblematikus figurájának nevezett, három lövésbe is önfeláldozóan belevetődő csatár, Magosi Bálint háborús veteránokat megszégyenítő módon sántikált le a jégről, annak kétsége sincs felőle: ami történt, az az akarat pazar diadala volt.

Ebben a tekintetben a régi magyar válogatottat láttuk tehát újra, nem pedig azt, amelyik két nappal korábban a Dél-Korea elleni meccset fájóan „nagyvonalú” produkcióval veszítette el. Ez a gárda lelki és szakmai minőségében csak a 2002-ben Székesfehérváron a norvégokat legyőző, majd a 2008-ban Szapporóban az ukránok ellen a világbajnoki A csoportba jutást kivívó és egy évvel később az elit osztály nyitómeccsén a szlovákoktól csupán az utolsó pillanatokban vereséget szenvedő társulathoz hasonlítható.

Ám, hogy tényleg a megfelelő polcra kerülhessen a fényes „kazah” siker, ahhoz ma az olaszokkal szemben is csúcsprodukcióra lesz szükség. Matekozhatnánk, hogy a rendes játékidős győzelem már számszakilag is biztos följutást ér (mert annak nyomán nem létezne olyan forgatókönyv, amely szerint a magyar csapat a második helynél hátrébb fejezze be a tornát), de a hátizsák megpakolása helyett soroljuk inkább a tényeket. Azt például, hogy az itáliaiak mindhárom eddigi meccsüket magabiztosan nyerték a Papp László arénában, s tudásuk a mezőny tagjai közül kizárólag a kazahokéval említhető egy lapon. Az „azzurrók” 1992 és 2008 között mindössze három esztendőben maradtak le a legmagasabb vb-kategória küzdelmeiről, akkor viszont beszálltak a páternoszterbe, s az egyik évben fölkerültek az élvonalba, a következőben meg kihullottak onnan. Legutóbb 2011-ben éppen Budapesten vívták ki a följutást nyolcezer ember őszinte bánatára: a döntetlennel zárult háromszor húsz percet követő hosszabbításban győzték le a magyar együttest...

A kazahok elleni meccs előtt azt találtam írni: miért ne tekinthetnénk jó előjelnek, hogy a favorit ellenMagyarország lesz „Dél-Korea”? Azóta viszont eltelt két nap, a nagynevű riválist elintézték a fiúk, úgyhogy haladjunk tovább e logika mentén. És tekintsük jó előjelnek, hogy az olaszok ellen immár Magyarország lesz Magyarország.

A mai műsor: Kazahsztán–Dél-Korea (12.30), Japán–Nagy-Britannia (16), Magyarország–Olaszország (19.30, tv: Sport1, 19.15).

Az állás: 1. Olaszország 9 pont, 2. Magyarország 7, 3. Kazahsztán 6, 4. Japán 3, 5. Dél-Korea 2, 6. Nagy-Britannia 0.

Túl Kazahsztánon