Sohase mondd, hogy vége!
Akkor is, most is BL-elődöntő visszavágóján volt érdekelt a kisalföldiek női kézilabdacsapata, akkor is, most is az idegenben elért kétgólos előny birtokában lépett pályára az együttes, s akkor is, most is Jakob Vestergaard tréner ült az ellenfél kispadján. A dán szakvezető 2009-ben a Viborgot irányította, és játékosai az utolsó másodpercekben szerzett góllal kiharcolták a döntőbe jutást...
A drukkerek csütörtök este azzal nyugtathatták magukat, hogy köztudomásúlag nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni.
A teljes párhuzam elkerülése érdekében a Veszprémbe érkezett győri B-közép részint „csarnokrobbantó” hangjával, részint pedig azzal igyekezett teljes támogatásáról biztosítani az övéit, hogy a bemutatás után maga fölé húzott egy száznyolcvan négyzetméteres ETO-mezt. Ám hiába mutatott szinte minden akarat egy irányba, a házigazda szörnyű félórával kezdte a mérkőzést.
Miközben Vestergaard idegesí tően higgadtan figyelte, amint az egyik oldalon Manea és Pineau szórja a gókokat, a másikon meg minden kimarad, s Navarro kapusnak már-már obeliszket állítanak a tanácstalan győriek, ahogy telt-múlt az idő, a közönség bántóan, ám érthetően elcsendesedett. A 9. percben – a világ egyik legjobbjának tartott Katarina Bulatovics hétméteresével – már három góllal vezetett a Valcea (2:5). Noha a szerb bírók kétségkívül keveset tettek azért, hogy belopják magukat a szurkolók szívébe, ugyanígy igaz az is: Lekics, Amorim és a többiek vajmi keveset tettek azért, hogy megváltozzék a játék képe.
A védekezés rendezetlen és bizonytalan, a támadás továbbra is ötlettelen és átütő erő nélküli volt, így aztán nem csodálkozhattunk azon, hogy a 18. percben tovább nőtt a differencia (4:8), s immár komolynak tetszett a baj.
A folytatásban – nem utolsósorban Görbicz vagy Löke egy-egy látványos alakításának köszönhetően – sikerült ugyan egy gólra „visszajönni”, ám a játékrész hajrája megint a románoké lett, s amikor a csapatok pihenőre vonultak az öltözőbe, a riadt arcú szurkolók azt rögzíthették, hogy 10:14 áll a nagytáblán.
A térfélcserét követően is hiba hibát követett, s az egész szezonban parádézó játékosokra rá sem lehetett ismerni. Három perc múltán ki is alakult az addigi legnagyobb különbség (11:16), s mind többen kezdtek fészkelődni a helyükön. Ebből tényleg gáz lesz – fogalmazódott meg a sejtés, de amikor öt perccel később „háromlépésnyire” csökkent a távolság (14:17), a következő magyar akciónál persze hogy megint ötezren próbálták meg a hálóba üvölteni a labdát.
Hiába.
Sőt. Tíz perccel a lefújás előtt végképp elfogyni látszott a hit (16:22); dermedten néztük, hogy azok a klasszisok, akik ősz óta végiggázoltak egész Európán, és tizenhárom Bajnokok Ligája-mérkőzésükön tizenhárom győzelmet arattak, most remegő kezekkel és lábakkal kínlódnak a pályán.
Ám akkor – valahonnan a lelkek bányamély bugyrából – előtört a vasakarat. A románok alighanem már a döntőn merengtek, amikor Radicsevics eksztázisban lőtt gólt a szélről, Kovacsics bebombázta a hetest, Löke meg a fizika összes törvényét meghazudtolva gyötörte a hálóba a labdát. Mindezek nyomán az 55. percben már „csak” 24:21-re, az 56.-ban meg 24:22-re vezetett az ekkorra már széteső Valcea, amely a dudaszó megszólalásának pillanatában átvehette volna a világ legszomorúbb győztese címet.
A 25:24-es vereség a hajrában transzközeli állapotban kézilabdázó Győr számára azt jelentette, hogy (48:47-es összesítéssel) megnyerte a drámai párharcot, s története harmadik BL-döntőjére készülődhet. Hogy ki lesz a vereséget előbb önkívületben, majd dalolással ünneplő társaság ellenfele, még nem tudni (csak szombaton a Ljubljana–Larvik mérkőzésen dől el), az ellenben immár tény: hála a magasságosnak, tényleg nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni.
