Sajnálkozik Mehemed

2013-03-28 foci - magyar válogatott labdarúgás

Értékes pont a török rangadón, Bukarestben háromszor ennyi kell - a vb-selejtezőt összegzi Hegyi Iván.

Már-már egykedvűen fogadták a török drukkerek, hogy válogatottjuk a negyedik egymást követő hazai találkozóján sem tudott nyerni, így az Abdullah Avci-érában tovább romlott a vetélytárs otthoni mérlege (2 győzelem, 2 döntetlen, 3 vereség). A magyarok elleni vb-selejtező (1-1) után a házigazdák szurkolói beültek a Sükrü Saracoglu stadion közelében lévő kávéházakba, és a francia–spanyol találkozó tévéközvetítését nézték előbb apatikusan –még az „iksz” hatása alatt –, majd mind temperamentumosabban; ha kedvenceik produkciója nem is, a párizsi meccs tűzbe hozta őket.

Pedig a török együttes hónapok óta nem mutatkozott olyan egységes garnitúrának, mint kedd este. A félholdas gárda korántsem brillírozott, azaz sokkal inkább fizikai, mint szellemi energiákat mozgósított, de a fantázia hiányában is ambiciózus csapatnak tetszett a Fenerbahcse arénájában. Ez magyar szempontból nagyban megemeli az amúgy sem lebecsülendő döntetlen értékét, hiszen szembetűnő volt, hogy az ellenfél nem szét-, hanem egyfelé húzott, azaz nem szomorú szériájú szakvezetőjét próbálta még jobban lejáratni, hanem győzni akart.

Hogy nem tudott nyerni, az a szerencsén-balszerencsén is múlt, ám még a mázlit-pechet sem lehet egyoldalúan emlegetni, mert a mérkőzés jó részében beszorított magyar csapatnak majdnem (ha nem pontosan) annyi ziccere volt, mint ellenfelének. Igaz, az egyenlítő gól kialakított helyzet nélkül, Semih Kaya durva labdakezelési hibájából esett, de Vanczák légi mutatványa, majd földi kapufája, Hajnal indítása és érkezése, Böde kiugrása vagy Guzmics fejese egyaránt a szívbajt hozta a vendéglátókra. (A kimenetel, illetve az utóbbi három esetben a befejezés meg ránk.) Az is kétségtelen: az első félidő utolsó öt percét, amelynek során egészen ritkán látható pergőtűz zúdult a magyar kapura, az égiek pártfogása nélkül nem lehetett volna megúszni, ám a védelem csak e rövid – habár hallatlanul sűrű – időszakban látszott összeomlani, a találkozó döntő hányadában állta a nyomást.

Arra meg nem lehetett gondolni, hogy – török gondok ide vagy oda –minden nehézség nélkül lejátszható egy tétmérkőzés Isztambulban.

A „pontos” teljesítményért tehát dicséret illeti a magyar együttest, és külön elismerést érdemel Egervári Sándor szövetségi kapitány, aki ezúttal is reálisan értékelte a történteket. „A morális szempontból most kikezdhetetlen házigazdák tagadhatatlanul fölényben játszottak, ritkán hagytak kibontakozni bennünket –mondta. – De tartottuk magunkat, és olyan eredménnyel jöttünk le a pályáról, amellyel megőriztük a második helyet a csoportban, azaz továbbra is versenyben vagyunk a pótselejtezőért. Hozzáteszem azonban, hogy a helyzetünk nem egyszerűsödött: noha pontelőnyt szereztünk a románokkal szemben, Bukarestben alighanem győznünk kellene a play-off szerepléshez. Elvégre Piturca kollégám együttese a hátralévő négy fordulóban háromszor otthon játszik, és csak Andorrába megy vendégségbe, ránk viszont még Hollandia is vár. A továbbjutást illetően nem értékelem túl a döntetlent, de az 1-1-et sikernek tekintem, s ha a helyzeteink ellenére sokszor szorongató játékban gyakorta előfordultak hibák is, labdarúgóink áldozatkészségét messzemenően respektálom.”

A két perccel a beállítása után egyenlítő Böde Dániel cseréjéről tréfásan említette: „Ha tudom, hogy szinte azonnal gólt ér el, előbb beküldöm a csatárt.” Maga a szerző sokkal inkább megilletődöttnek, mint büszkének tetszett; amikor megkérdeztem őt, milyen volt jönni, látni és egalizálni, hosszasan kereste a szavakat. Majd így kommentálta második válogatottsága nagy pillanatát: „Jókor voltam jó helyen.”

S miközben a török lapok búcsúznak Brazíliától, súlyosan kritizálják Abdullah Avcit és Semih Kayát, az Aphrodite’s Child görög (!) együttes hajdani slágere nyomán „esőről és könnyekről” cikkeznek, mi nyugodtabban összegezhetünk úgy, hogy az a nem könnyen kivívott egy pont is jó helyen van.