Jókor érkező kiadás
Az alapítás harmincadik évfordulóján pedig a fennállás huszonöt esztendejét ünnepelték. Mégpedig azért, mert 1912. november 10. és 1919. október 2. között nem jelent meg a lap. Hét év maradt ki, 1933-banmégis a negyedszázados jubileumot köszöntötték. Nem akárkik. Az üdvözlők között volt Jules Rimet, a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség elnöke,mivel a Nemzeti Sportot 1907-ben hivatalos lapjává nyilvánította a FIFA. Gratulált továbbá a stockholmi Idrottsbladet, a zürichi Sport, valamint a Corriere della Sera, hogy csak néhányat említsünk a tisztelgő világlapok közül.
Kifejezte nagyrabecsülését Gömbös Gyula miniszterelnök is, de erre utólag csak annyira lehet büszke az újság, mint az FTC arra, hogy klubelnökei közé tartozott Jaross Andor. (Azaz a legkevésbé sem.) A harminchármas „díszpéldányban” két teljes kolumnán lehetett olvasni a táviratok meleg hangú szövegét, s ilyen felfutásra talán még álmában sem gondolt Fodor Károly műegyetemi vívómester, az újság alapítója. Még akkor sem, ha a legelső szám szerkesztőségi vezércikkéből sugárzott a küldetéstudat:
„Hazánkban az utolsó évtizedben örvendetes fejlődésnek indult a testedző sport ügye, de még mindig nem vagyunk ott, ahol lehetnénk és tehetségeinkhez képest lennünk kellene. A legnagyobb hiba és legfontosabb hiány sportéletünkben a megfelelő szakirodalom hiánya. Nincs oly lapunk, amely minden testedző sportot egyformán felölelne, egyenlő magas szakszínvonalról tárgyalna, a legkiválóbb sportférfiak eszméit terjesztve vezére, irányítója lenne a magyar sportéletnek, tanítója, buzdítója a babérért küzdőknek, tolmácsolója a külföldi mozgalmaknak, az érintkezés közvetítője a sportemberek és a közönség között.”
A hiánypótló újság hőskori körülmények között, Fodor vívótermében készült, melynek pontos címe természetesen a lapban is szerepelt: IV., Koronaherceg utca 1–3., II. udvar, I. emelet. A telefonszámot is megjelentették: 9-96, a készülék azonban nem a lapnál, hanem Fodor lakásán csöngött. Az első újság harminc fillérbe került, és hivatalos árusítóhelyei között jegyezték özv. Friedrich Józsefné dohánytőzsdéjét (Erzsébet körút 2.), Plöckl és Haas sportüzletét (Andrássy út 13.), valamint a Franke könyvkereskedést, mert az ott volt a Koronaherceg utcában.
Onnan nőtt ki a lap nemzetközi hírű orgánummá, amely 1908-tól Automobil-mellékletet jelentetett meg német nyelven, s amelynek karikatúráit a polihisztor Manno Miltiadesz rajzolta. Ez a sokoldalú ember versenyszerűen atletizált, evezett, futballozott, gyorskorcsolyázott, kerékpározott, úszott, ezen kívül plakátokat tervezett, festett és szobrokat alkotott. (Az 1932-es olimpia szellemi versenyében a szobrászati kategóriában nyert ezüstérmet, miután kétszer volt Eb-ezüstérmes gyorskorcsolyázásban, a BTC tagjaként szintén kétszer hódította el a labdarúgó-bajnoki és a gólkirályi címet, evezésben pedig tizenegy magyar bajnoki elsőséget szerzett.)
Az igazi fénykor azonban az után kezdődött, hogy Vadas Gyula lett az újság első embere. A BEAC atlétája és vívója, majd atlétikai titkára szüntette meg a hétéves interregnumot, amely pauza abból fakadt, hogy az 1912-es stockholmi olimpiáról jóval több fotót vásárolt az újság, mint amennyit a lapeladásból fedezni tudott. Vadas nem csupán újraindította, hanem a szerepvállalásától számított négy éven belül napilappá formálta a Nemzeti Sportot: az újság hetente ötször jelent meg, és mind nagyobb közönségét keddenként megörvendeztette a kizárólag fotókból és képaláírásokból álló Képes Sporttal.
Aztán újabb idea született 1925-ben: attól kezdve jellegzetes zöld papírra nyomtatták az újságot, és abban az évben hozták létre a legendás szórakoztató mellékletet, a BÖK-öt (Bolondos Ötletek Képekkel). Ennek állandó mottói közé tartozott: „Tévedni bírói dolog.” A hangvétel jellemzésére pedig álljon itt egy szösszenet Mándi Gyuláról, a magyar futballtörténet legkiválóbb védőinek egyikéről: „– Szegény Mandula, most már soha nem lehet válogatott. – Miért nem? –Mert a szövetségi kapitány végleg kivágatta.”
Ám ekkor a Nemzeti Sporttal már végképp nem lehetett viccelni. Vadason kívül olyan tekintélyek tartoztak az újsághoz, mint a felelős szerkesztő Hoppe László, továbbá Pluhár István, a magyar sportrádiózás megteremtője, aztán dr. Mamusich Mihály, Feleki László, Mattanovich Béla vagy a rejtvényrovatot gondozó Tabi László. A tudósítók között feltűnt Óváry Albert, akit utóbb generációk Berci bácsiztak a Corvin Áruház melletti Somogyi Béla utcában, ahol már ifjúságom idején szerkesztették a lapot.
De micsoda lap volt az megint! Az emberek vasárnap esténként tizenegy tájban hosszú sorokban gyűltek össze az EMKE-aluljáróban, hogy első kézből értesüljenek arról, mit írt a Népsport a labdarúgó NB I vagy a futballválogatott meccseiről. (Mert 1945-től 1990-ig Népsport fejléccel jelent meg az újság.) Ehhez persze ugyanolyan magas színvonalú labdarúgás kellett, mint 1928-ban, amikor „külön szám” volt, hogy a sportnapilap közzétette „minden idők” legkiválóbb magyar tizenegyét: Zsák – Fogl II, Rumbold – Bíró, Bukovi, Blum – Braun, Takács II, Orth, Schlosser, Borbás. Ötvenháromban már nyilván Bozsik, Kocsis, Puskás és az Aranycsapat néhány más tagja is befért volna legalább a keretbe, de ilyen összeállítást nem tett közzé a lap, ahogyan nem emlékezett meg saját ötvenéves jubileumáról sem.
Március 13-án ez állt a címoldalon: „Sztakovits János sztahánovista marós, a Vasas Izzó sportolója 330 százalékot ért el.” Ekkor a ragyogó tollú, könyveket és forgatókönyveket, színpadi darabokat is író Feleki volt a főszerkesztő, de az 1954-es vb-döntő után leváltották; az NSZK elleni 2-3-at ő is elszenvedte... Amúgy a sportújság szerkesztősége – melynek vezetői közé tartozott Gallowich Tibor, Kutas István, Tabák Endre is – hagyományosan tobzódott a széles látókörű emberekben. (Még klasszikusok is jelentkeztek a lapban, hiszen a szerzők között felbukkant Karinthy Frigyes, Krúdy Gyula vagy a Kabos Gyula-féle, felejthetetlen filmvígjátékok meg a Hacsek és Sajók –egyáltalán: a kabaré – apostola, Vadnay László.)
Amikor a szakmába csöppentem, a hivatásrend korabeli élvonala magasodott előttem (bár soha nem voltam nép- vagy nemzeti sportos): amit Pap Kornélia nem tudott az evezésről, Dávid Sándor a vívásról, Gallov Rezső a pólóról, Subert Zoltán az atlétikáról, azt nem is volt érdemes tudni. Ami pedig a két „futballkirályt”, az eredetileg kosárlabdázó Borbély Pált, valamint Németh Gyulát illeti... Ők már gyerekkoromban, a hatvanas években akkorára emelkedtek, hogy Borbély például egy dublini ír–magyar meccs után (2-1-re nyertünk!) leszedte a keresztvizet Albert Flóriánról.
A következő meccsen, Koppenhágában súlyos sérülést szenvedő „Császár” ezt soha nem bocsátotta meg neki, de egyszer, amikor azt kérdeztem a stadionnévadó ferencvárosi labdaművésztől, hogy mit szólt, amikor „Pali bácsi” ledorongolta a válogatottat az 1964-es Eb-bronzérem után, Flóri rezzenéstelen arccal válaszolt: – Miért, nyertünk? „Gyula bácsi” presztízséről meg annyit: minden lap tudósítója tőle érdeklődött a Népstadion kettős rangadóin: mennyi néző van? Németh teátrálisan körülnézett, és „bemondta”, hogy 47 ezer. Másnap valamennyi újságban ez a szám jelent meg...
És aztán ott volt Várkonyi Sándor, Boross Dezső, Gyenes András, Németh Péter, Török Péter, Lakat T. Károly, Szabó Illés, Kiss László, Zsiday István, Gyárfás Tamás, Kő András, Jakab József, Nagy N. Péter, Rochy Zoltán, Szombathy István... Elnézést azoktól a kitűnő pályatársaktól, akiket kifelejtettem. E garnitúrára jellemző, hogy a beharangozóban az állt: „A Vasas és az Újpest is támadó szellemben játszik.” És a reggel megjelent sorok után este 3-3-mal zárult a derbi...
A mostaniak nagy hátránya, hogy kihúzták alóluk a futballt. Már a húszas években a Nemzeti Sport tizenhat oldalából tizenkettő a labdarúgással foglalkozott, és az arányok azóta is csak némiképp változtak, de immár minimum negyedszázada, hogy ott, ahol Erkel vagy Liszt művészetéről írtak kritikát, újabban a krahácsi kultúrház népi együttesének előadásait kell elemezni. Nem a még oly kiváló szerzőkön múlt elsősorban, hogy 1982-ben, a 10-1-es Magyarország–El Salvador vb-mérkőzés után 426 ezer sportújság kelt el...
Világbajnokságon 1986 óta nem járt a nemzeti futballegyüttes, a BEK-ben és a BL-ben 1974 óta nem akadt magyar részvevő a tavasszal. Így kiváltképp áldozatkész munkát kell végezni, de Simon József a kézilabdában az, aki – mondjuk – Dávid volt a vívásban, Budai Miklós is „mindent tud”, és Malonyai Pétertől Csurka Gergelyig, Murányi Andrástól Vincze Andrásig ma is sokan tartják a frontot. Az állhatatosság része, hogy a lap ritkán „lép fel támadólag”, bízva abban: mire az ifjabbak felnőnek – ne adj’ isten, megöregszenek –, talán futball is lesz. Sokat segítene, mert száztíz esztendeje, majd évtizedeken át a labdarúgás volt nálunk a nemzeti sport.
Azért, ha beadás most nem is, kiadás rendre érkezik.
