Nem szentel különösebb figyelmet annak, hogy a mínusz az ifjúsági válogatott világbajnoki részvételének finanszírozására felvett hitelből vagy Armani parfümök vásárlásából és hangulatjavító célból rendelt sztriptíztáncosok fellépti díjának kifizetéséből fakad. Persze az utóbbi fantazmagória, de talán nem lenne végzetes hiba, ha kiderülne: a jó szándékkal kikövezett út is vezethet csődhöz.

Merthogy ezúttal a szakszövetségek a vonatkozó intézkedés kedvezményezettjei: a kormány tizenhat sportági szervezet 440 millió forintos adósságát rendezi az – állítólag – összesen 15 milliárdos injekcióból. Nyilván mindenki ösztönösen a levegőbe csap örömében, aki rajong a testkultúráért, mivel újabb forintok kerülnek a struktúrába.

Az meg csupán a népszerűtlenséget garantálja, ha valaki a körülményekkel is foglalkozik, ami csöppet sem meglepő abban az országban, ahol a „pacsi, puszi a pocakodra” megközelítés jelenti a közpénzek elszámolásának alapját. Ennek köszönhetően ezúttal sem kell megijednie senkinek, hiszen a felelősség szót már régen törölték a kormányzati szoftverből, így tiszta lappal lehet várni a tisztújítást, a meleg kézfogásokat és a gratuláló üzeneteket. Az sem baj, hogy nem tudjuk meg, melyik szövetség vezetői hozták nullára az egyenleget, mert a végén még teljesítménnyel és kompetenciával gyanúsítanák az érintetteket, ami veszélyes folyamatokat indíthatna el. Esetleg az az üzenet bontakozna ki, hogy a Muppet-show készítői nem kaphatják meg A nemzet sportolója címet, ami akár arra a szörnyű feltételezésre is okot adna: a rendszerek működtetésében vannak normák és szakmai minimumok.

Ezt a rizikót nem szabad vállalni. Ebből következően a híres könyvvizsgáló cégek egyike által készített jelentésről nem tudunk meg semmit, csupán azt, hogy több hiányosságra is felhívta a figyelmet. Mert hát a legfőbb szövetséges a homály. Az átláthatóság szükségtelen, ugyan miért is kaphatnának ezért elismerést a felkészült szakmai direktorok, menedzserek, marketingvezetők?

A transzparenciának semmi haszna akkor, amikor „történelmi” esélyt kapott a magyar sport, miután „soha nem látott” mértékű támogatáshoz juthat. A historikus pillanatokat nyilván fölösleges lenne arra használni, hogy az urambátyámvilágban tanult viselkedésmintákat és magatartásformákat kiirtsák a szisztémából. Helyesebb, ha újra azt jegyezzük meg: a kormányzati kapcsolatok ápolása, az állam alkalomszerű, kapcsolatokon, személyes akaraton nyugvó beavatkozása, nem pedig a jó munka segít az előrejutásban.

Így pedig a szereplők mértéktartásán kívül egyetlen ok sem mutatkozik arra, hogy ne rendeljenek Muse-koncertet a ligaértekezletre, ne alkalmazzák az elnök unokahúgát randiszervezőnek, ne adjanak be saját hatáskörben olimpiai pályázatot, hogy a tagdíj, vízió, projektfinanszírozás, márkaépítés, pénzügyi felelősség sokszöggel most ne riogassunk.

Épp eléggé dermesztő az, amit látunk.