A sportközgazdász először a több évtizede tartó válságra hívta fel a figyelmet, amikor arról érdeklődtünk, milyen változást hozhat a sportstruktúrában a kormány döntése, melynek nyomán tizenötmilliárd forintot utalnak át tizenhat, az úgynevezett látványsportágak támogatóinak társaságiadó-kedvezményt nyújtó jogszabály kedvezményezettjei közé nem tartozó (másodlagosan) „kiemelt sportágnak”.

– Korábban az állami tulajdonban álló bázisvállalatok finanszírozták a magyar sportot, de a politikai változások után magára hagyták a rendszer szereplőit. Sok egyesület lehetetlen helyzetbe került: egy íjász- vagy birkózószakosztálytól nem várható el, hogy eltartsa magát reklámbevételből. Persze lett volna megoldás: például a privatizált cégekkel szerződésben rögzíteni, hogy az új tulajdonosnak húsz évig költenie kell a sportra vagy a kultúrára. Ezt az összeget figyelembe vették volna a vételár megállapításánál, a struktúra pedig időt kapott volna arra, hogy alkalmazkodjon az új feltételekhez – magyarázza.

Ez régi történet, mi köze az aktuális helyzethez? – kérdezem. Muszbek így felel: – Az, hogy a körülmények érdemben nem módosultak. A televíziós társaságok ingerküszöbét maximum tíz sportág éri el, a többi nem számíthat extra forintokra, csak minimális, a tagdíjakból összeszedett pénzzel, valamint az állami és önkormányzati támogatásokkal kalkulálhat. Szponzor csak kivételesen akad, s az is biztos, hogy a versenyzők többsége nem üzletszerűen szórakoztat, azaz munkaadójának nem termel profitot.

A kormány milliárdos tőkeinjekciójáról azt mondja: – Sportközgazdászként természetesen örülök annak, ha az állam a sportra költ. Ám az efféle beavatkozás ellentétes a piacgazdaság elveivel. A központnak csak az infrastruktúrára és az utánpótlásra kellene áldoznia. Méghozzá átgondoltan: például az egészségügyi büdzsével együtt kell kezelni ezeket a tételeket, mert a sportbefektetések csökkenthetik az egyéb kiadásokat. Nem mindegy, hogy a szegényebb rétegből származó fiatalok számára bokszklubokat hozunk létre vagy a kábítószer-használattal összefüggő tűcsereprogramra kell áldoznunk.

A közgazdász így összegez: – A legnagyobb probléma e lépések üzenete. Nem arról van szó, hogy megfogalmazzák a célokat, megvitatják a prioritásokat, alapos stratégiát dolgoznak ki, amelyben a népegészségügyi célokat is kijelölik, hanem arról: valakik valamilyen alapon pénzt osztogatnak. Azaz: már megint a régi történet.