Furcsa nemzetközi idény fejeződik be nemsokára. Az észak-amerikai NHL-ben folyó tulajdonosok–játékosok csata eredményeként csonka bajnokság folyik a Stanley Kupáért. Ennek következtében még kevésbé lehet megjósolni, mint általában, hogy az A csoportban a nagy hetes (a két skandináv, a két amerikai, valamint a cseh, a szlovák, az orosz csapat) milyen összetételben vesz részt a vb-n, s hogy melyik két együttes játszik majd május 19-én Stockholmban a világbajnoki címért. Mindenesetre a pályán kívüli tengerentúli események miatt (is) erősödött a főként orosz csapatokra épülő Kontinentális Hoki Liga, nagyszerű meccseket láthattak eddig az átránduló magyar hokibarátok Pozsonyban és Prágában, sőt a Sport TV jóvoltából itthon is.

A magyar jégkorongozásban szintén sok minden történt. A múlt év volt az első, amelynek során szinte rázúdult a hazai hokira az úgynevezett tao-pénz, feledtetve az előző évtizedek iszonyatos ínségét. A mi szövetségünkben nem szoktakmilliárdokat kezelni: most ezzel is meg lehetett barátkozni. (Nem volt nehéz.) Ha a szövetség vezetése képes lesz ésszerűen gazdálkodni, valóban az utánpótlást fejleszteni, jégpályákat építeni és korszerűsíteni, egyben ellenállni a pazarlásnak, a személyi jövedelmek és az adminisztratív működési költségek indokolatlan és aránytalan növelésének, akkor a magyar jégkorongsport 2020-ra állandó A csoportos résztvevő lehet. Ehhez azonban korszerű monitoring rendszerre és a visszaélések elleni egyértelmű fellépésre van szükség, ideértve az álamatörizmus, a számlákkal való ügyeskedés és az egyéb szürkegazdasági megnyilvánulások leépítését is. Az idény legnagyobb csalódása a Fehérvár szereplése volt az EBEL-ben, a nemzetközivé tett osztrák ligában. A fehérvári szakvezetés óriási érdeme a már több mint fél évtizedes EBEL-szereplés, de sajnos a mostani szezonban a korábbiaknál jóval gyengébb volt a játékoskeret (Palkovics visszavonult, Ryan távozott, a veterán Banham ezt a veszteséget nem tudta pótolni), és lényegében az utolsó előtti helyet tudta csak megszerezni a csapat.

A kudarc okai azonban tavalyra nyúlnak vissza. Akkor a „Volán” a négy közé juthatott volna, példátlan siker küszöbén állt. A játékoshiánnyal küzdő és lényegében a harmadik kapussal felálló Ljubljana azonban két nagy gólarányú veresége után kiénekelte a sajtot az elbizakodott fehérváriak szájából. Ez összezavarta a játékosokat, akik zömmel igen gyengén játszottak a szlovéniai világbajnokságon is. A múlt nyáron kellett volna megválni a játékosoknál hitelét vesztő Primeau edzőtől és stábjától, de ez elmaradt, sőt hivatalosan meg is dicsérték mind a válogatott, mind a Fehérvár szereplését. A Fehérvár vezetősége csak az ősszel váltotta le Primeau-t. S mivel a két állás ténylegesen összekötődött, a kanadai edzőt a válogatottnál is fel kellett állítani. A nemzeti együttes így kapitány nélkül maradt, és e hiányt azóta sem sikerült teljes körűen pótolni: áprilisban, a vb-n beugró, a játékosokat nem ismerő, ad hoc edzővel (Rich Chernomaz) kell indulnunk. A Fehérvár pedig olyan cseh trénert hozott Primeau helyére, aki – angolnyelv-tudás hiányában – lényegében képtelen a játékosokkal kommunikálni. A kezdeti győzelmek után a Fehérvár januárban összeomlott, s a vereségek után a vezetőség tovább gyöngítette a csapatot Ladányi méltatlan elküldésével, akit Johansson követett, az erősítésnek szánt szlovák Novak pedig aligha jobb a magyar játékosoknál. Ráadásul a Fehérvár adósságokkal is küzd – azaz honnan lett volna pénze tényleges erősítésre? –, és kiesése az EBEL végküzdelmeiből tovább növeli a magyar válogatott gondjait, hiszen a válogatott többségét adó fehérváriak komolyabb meccsterhelés nélkül maradtak. Az idei magyar bajnokságban nem indultak, ezért csak a kupában szerepelhetnek. A magyar közvélemény pedig feljutást, a vérmesebb része egyenesen csodát vár a válogatottól, arra is tekintettel, hogy a magyar bajnokságban részt vevő csapatok vitathatatlanul fejlődtek, játékosokat tudnak delegálni a válogatottnak. A csoda alighanem elmarad. Az a magyar válogatott, amely Kercsó Árpád jóvoltából az 1990-es évek végére kialakult, lényegében kiöregedett, átalakulóban van, s a fiatalok még nem értek be. A gárda a 2000-es esztendők elején volt a legerősebb: 2002-ben Fehérváron fel kellett volna jutnia az A csoportba, de az utolsó meccsen vereséget szenvedett a dánoktól. Ennek a válogatottnak hat – ezen a szinten – klasszis játékosa volt, három dunaújvárosi és két fehérvári (Tokaji, Szélig, Ladányi, Ocskai, Palkovics), egy akkor még szintén kiváló kapussal, Szuper Leventével kiegészülve. Ebből a hat játékosból ma már csak a dunaújvárosiak játszanak; eredeti tudásuk töredékét nyújtják, de az ifjaknál még mindig jobbak. A 2000-es években ugyanis csak egy, esetleg klaszszissá váló játékos – Sofron István –nőtt fel (függetlenül attól, hogy jelenleg formán kívül van). Sok a tehetséges ifjú, ám – talán Sikorcin kivételével –egyelőre mindannyian csak kiegészítő emberek a válogatottban.

A nemzeti együttesnek megbízható kapusa sincs; a fiatalok tehetségesek, de rutintalanok. Hetényi vagy jön vagy nem, Szuper Levente esetleg reaktiválható, de ennek hatalmas a kockázata. Pedig a kapus kulcsszereplő a hokiban. „Régi” hátvédeink lelassultak, a fiatalok ugyan gyorsabbak Silééknél, de sok helyezkedési, korongkezelési hibát követnek el. Elöl hiányzik egy Palkovicsszerű gólszerző csatár. Sok függ a Ladányi, Vas, Sofron hármastól, amely azonban a Fehérvárban kritikán alul szerepelt az idén. A gólokat alapvetően e triónak kellene szállítania. Ebből a szempontból döntő lesz a megmaradt klasszis, Ladányi Balázs hozzáállása. Ha van kedve játszani, akkor Vas és Sofron is üti majd a gólokat. Ha viszont depressziósan csúszkál a jégen, úgy aligha lesz gólerős csapatunk.

Mindezeket figyelembe véve, úgy gondolom, hogy 2016–2017-ig csak álmodozni lehet a feljutásról, reális alapja ennek nincs. (Bár a hokiban minden előfordulhat, Sapporóban is nyertünk, noha a japánok és az ukránok is erősebbek voltak nálunk.) A 16 év körüli utánpótlásunk szerintem nagyon erős, egészen más felkészítést kapott, mint a régiek. Lesz feljutásra esélyes csapatunk 2018–2020-ra. Most áprilisban viszont – még ha belekalkulálom a Papp László Sportaréna nézőinek elsöprő erejű szurkolását is – valószínűleg a harmadik helyért küzdünk. A realitás, a játékerő a harmadik-ötödik hely körül van. Szerintem a következő két évben is elsősorban arra kell törekednünk, hogy ne essünk ki a második vonalból.

Azért jövőre is lesz élet. Reméljük, hogy Fehérváron – ahol nagyszerű jégkorong-akadémia működik – ismét ütőképes EBEL-csapatot látunk. A közönség – dicséretes módon – az idei gyenge szereplés ellenére is kitart az együttes mellett. Talán szintén EBEL-résztvevő gárdát alakítanak ki Dunaújvárosban, s – mivel az EBEL szervezői számára Budapest lenne az igazi piac – a csapat feljön a fővárosba, a káposztásmegyeri jégpalotába. Esetleg lesz megint valódi jégkorong Budapesten. Persze rögtön aggályok is támadnak. Vajon elbír-e már a magyar jégkorong két „osztrák” garnitúrát? Egy új budapesti EBEL-csapat nem tenné-e tönkre mind a székesfehérvári, mind a dunaújvárosi jégkorongot? Akarja-e és bírja-e tartósan a Dunaújváros az EBEL-lel járó terhelést? Megannyi kérdés.

De mi, akik szeretjük a jégkorongot, köszönjük, jól vagyunk. Van meccs, van izgalom. A korcsolyázás kiemelt olimpiai sportág lett idehaza, részesedünk a taóból. Épülnek a jégpályák, mind több a hokizó gyerek. Hosszabb távon mindenképpen szép lesz a magyar hoki jövője.