Bobby, Charlton
Az angol másodosztály tizennegyedikje, a Charlton Athletic a tizenhatodik helyen álló Birmingham Cityt fogadja. Mindkét csapat élt már meg szebb napokat is; a Charlton a 2000-es évek elején stabil első osztályú volt, a birminghami együttes pedig két éve még Liga Kupát nyert, s az évad utolsó meccsén dőlt el, hogy nem maradhat a világ legerősebb bajnokságainak egyikében. A kiesés után viszont csak az igazán hűséges labdarúgókra számíthatott. A drága, pengés játékosok hiányában a két klubnak nem maradt más lehetősége, mint feltankolni csupaszív, ügyetlen, sokat látott angol, skót, ír harcosokból, és bízni abban, hogy a fanatizmus és a beérő fiatalok majd előreviszik a csapatot. A vegytiszta angol futball világa ez, amelyet messziről elkerülnek az arab sejkek, az orosz oligarchák, a technikás dél-amerikaiak és a feminin szélsőjátékosok.
A Charlton otthona a modern, 27 000 férőhelyes The Valley (A völgy) láthatóan nem ennek az osztálynak épült. A hivatalos nézőszám 17 269, ebből százan-százötvenen még a játékosok előtt bemelegítenek a közeli Royal Oak pubban.
„Demokratikus bajnokság ez – mondják –, mindenki megverhet mindenkit.” Különösen a Charltont, gondolom magamban, mivel a gárda nincs jó formában, a múlt héten rangadót vesztett a teljesen lélektelen Crystal Palace ellen. Az arénába érve még végignézzük, ahogyan három idős úr vasvillákkal itt-ott megdöfködi a saras, szanaszét ázott pályát; ez a rejtélyes, szertartásos jelenet a biztos jele Angliában annak, hogy minden készen áll a bajnoki meccs elkezdéséhez. A hangszórókból felcsendül Billy Cotton Red, Red Robin című békebeli nótája, a csapatok bevonulnak, néhányunknak pedig valamiért karácsonyi hangulatunk támad.
Ez az érzés viszonylag hamar szertefoszlik, a felek szenvednek a nagy sárban. A hazai jobbszélső, Lawrie Wilson remek hatékonysággal szerez labdákat, amelyeket azon nyomban el is bikáz jó messzire. A félidő legjobbja egyértelműen a Birmingham tizenkilenc éves, augusztusban a válogatottban is bemutatkozó kapusa, Jack Butland, aki hajmeresztő mutatványokkal hatástalanítja a beíveléseket. Nagy ellenfele, a harminchárom esztendős, jamaicai származású, de angol alsóbb ligákban szocializálódott Ricardo Fuller a legszínesebb egyéniség a pályán: a karibi játékosság keveredik benne valamiféle ösztönös, rafkós rosszindulattal. Kettejük harca az első félidő után a táblán: 0-0.
Azt gondolhatnánk, Anglia olyan szempontból is jobb, mint Amerika, hogy itt viszonylag kis eséllyel jut eszébe valamelyik szerencsétlennek egy futballmérkőzés félidejében megkérni gyanútlan barátnője kezét, különösen nem egy hideg, saras másodosztályú meccsen. Nos, kiderült: az esély kicsi ugyan, de nem nulla. A boldogító választ sajnos csak fél füllel hallotta a sörért és ecetes chipsért sorban álló közönség, ráadásul bemondták, hogy vezet a Millwall a Blackpool ellen, amitől mindenki kissé rosszkedvűen vágott neki a második félidőnek.
A folytatásban a hazaiak többször is nagy helyzetig erőszakoskodták magukat, de Butland mindent védett. A 70. percben aztán bekövetkezett a katasztrófa: a Birmingham elkezdte húzni az időt. Az összes trükköt bevetette, ami más, tiszta játékidőt mérő sportágban elképzelhetetlen: mindenki lesérült, a cserék enerváltan sétálgattak.
Már-már feladnánk, amikor a 88. percben váratlanul mégis „becsúszik” egy hazai beadás, és Yann Kermorgant négy méterről gólt fejel (1-0). Csak a győzelem lehet a cél, mert a hazaiak a ráadásban még becserélik Bradley Wright-Phillipset, a válogatott Shaun öccsét, aki a műsorfüzet szerint „már a Plymouth Argyle színeiben is megmutatta, hogy ki tud lépni testvére árnyékából”. Egyből méteres lesen éri a labda, szól a síp, a védelem megáll, ő azonban messzire sprintel, megcsinál két biciklicselt, és a dermedten álló Butland mellett a hálóba bombáz. Ünneplés közben éri a sárga lap, de aztán nem csak az ő mosolya hervad le: az ellentámadásból ugyanis a vendégek hosszú idő után újra eljutnak a kapuig, és az üresen hagyott Wade Elliott egyenlít (1-1).
A bírónak elég ennyi dráma, le is fújja a mérkőzést. A birminghamiek úgy örülnek, mintha BL-t nyertek volna. Később az állomáson azért megvallja nekem szurkolóik egyike, hogy a feljutás szerinte nem reális, a premier ligás városi rivális Aston Villa kiesésére azonban jó esélyt lát.
„Na, ellenük nagy meccs lesz” – mondja somolyogva.
Szinte már erre készülve utazik haza.
