A hatvanhat éve alakult részleg nem csupán a vívás, hanem az egész magyar sport pilléreinek egyikét jelentette a mögöttünk hagyott évtizedekben. Naphosszat sorolhatnánk a dicsőséglistát, úgyhogy most csak mutatóba néhány név a II. kerületi pástokat koptató klasszisok közül: Kárpáti Rudolf, Kovács Pál, Rajcsányi László, Delneky Gábor, Nemere Zoltán, Kovács Tamás, Marót Péter, Meszéna Miklós, Dömölky Lídia, Gedővári Imre, Bujdosó Imre, Nemcsik Zsolt, Ferjancsik Domonkos, s napjaink példaképe, Szilágyi Áron.

– A vívószakosztály olyan bástya az egyesület életében, amelyre mindig támaszkodhatott, s amely a szó legnemesebb értelmében közösségként működik– foglalja össze a lényeget Markovits, hozzátéve: – A két éve Kovács Pál nevét viselő vívóteremnek manapság éppúgy különös a levegője, mint akkor volt, amikor még Gerevich Ali bácsi oktatta itt a srácokat: minden túlzás nélkül mondom, hogy felemelő érzés Somlai Bélát, Szabó Bencét , Kulcsár Győzőt vagy éppen a párbajtőriskolát teremtő Halla Pétert nap mint nap itt látni a fiatalok mellett.

Az elnök megemlíti, hogy bizonyára a helyszín sem mellékes körülmény a sikertörténetben, s amondó: a pasaréti miliő meg a sportág, úgymond, intellektuális jellege szinte vonzotta egymást. A csarnokból persze a legkevésbé sem a luxus finom illata, sokkal inkább az izzadságszag árad, de a helyzet hamarosan minden jel szerint változik. A nyártól nem a munka lesz kevesebb, csak a létesítmény szebb: már együtt a pénz a harminc éve érintetlen létesítmény felújítására.

Noha tavaly szeptember óta az 1998-ban csapatvilágbajnok Ferjancsik Domonkos vezeti a műhelyt, nem feledkezik el közvetlen elődjéről, Török Ottóról, akinek – úgy véli – meghatározó szerepe volt abban, hogy 2012-ben az ország legjobb utánpótlás-szakosztályának válaszották a Vasas vívószekcióját. A legtöbb érdem azért az edzőké – jegyzi meg, s a büszkeség így is, úgy is jogos.

– Hogy a múlt igenis átörökíthető, ha folyamatosan ápoljuk és védjük a tradíciókat, arra a legjobb bizonyság három tinédzserünk produkciója: a tavaly junior vb-aranyat nyerő magyar kardcsapatból Szatmári András, Ravasz Etele és Csaba Bence is a mi fiunk

– hangsúlyozza Ferjancsik. – S hogy mennyire nem kifutott eredmény volt ez, azt további Világ Kupa-győzelmek, egyéni címek sora jelzi. Szatmári például a junior Európa-bajnoki dobogó tetején is feszíthetett.

A Pasaréti úti csarnokban nagyjából százötvenen fordulnak meg naponta, s bár érdektelenségről éppenséggel addig sem lehetett beszélni, a londoni olimpia után valósággal megszállták a termet a szüleik kezét markolászó gyerekek. Szilágyi kardaranya fölért ötven toborzóval.

– Attól kezdve mindenki vívni akart, úgy, ahogyan az Áron – meséli Ferjancsik. – Újból azt érezhettük, amit annak idején bizonyára Kárpátiék is éreztek: hogy a vívás, a magyar kard a figyelem középpontjában van. És hová máshová jöttek volna, mint abba a klubba, amelyben a győztes is tréningezik. S amelyről én csak annyit mondhatok: hétévesen érkeztem ide, és soha nem fordult meg a fejemben, hogy másutt is lehetnék. Olyasmi ez, mint egy jó házasság.

Az „esküvőn” napjaink pengéje, Szilágyi Áron is túl van már. Mi több, azt mondja: „A Vasas nem klub, hanem életforma.”

– Soha nem fogom elfelejteni azt a tizenhárom évvel ezelőtti napot, amikor először jöttem edzésre, és azt sem, amikor tízéves kiskölyökként az elszakadt kesztyűmet a hétszeres olimpiai és harmincnégyszeres magyar bajnok Gerevich Aladár foltozta meg.

Szilágyit előbb éppen a kardlegenda fia, Gerevich György vette kezelésbe, a mester halála óta pedig Somlai Béla egyengeti az útját. S miközben az ember csak kapkodja a fejét, annyi jól csengő, a néhány száz négyzetméternyi, pástokkal teli teremhez köthető nevet hall, a huszonhárom éves londoni győző – a Fazekas gimnázium matematika szakán végzett sármos úr – már arról beszél: immár neki is feladata az, hogy kedvet csináljon a fiataloknak a sportághoz.

– Egy olimpiai bajnoknak minden mozdulatára és szavára figyelnie kell. De nekem ez nem esik nehezemre, sőt jólesik, amikor egy kölyök odajön hozzám a Vasasban, és azt kérdi: Áron, vívunk egy kicsit?

A múlt esztendő kardkirálya szerényen elhárítja a neki tulajdonított szeletet abból a tortából, amelyet az év szakosztályának sütöttek, hiszen „azt az utánpótlás-nevelő munkáért kaptuk”. És már sorolja is, kiket illet az elismerés. Viszont arra a fölvetésre: „Minek kellene történnie ahhoz, hogy elhagyja a Vasast?”, lakonikus választ ad.

– Minimum egy komolyabb atomtámadásnak.

Nincs több kérdés.