A kutatók érdekes statisztikai adatokkal támasztották alá, hogy a differencia miatt a kisebb egyletek mind kevésbé versenyképesek a topcsapatokkal: Spanyolországban a három legsikeresebb együttes minden trófeát megszerzett az utóbbi tíz évben; a vonatkozó olasz és angol mutató kilencvenkét százalék.

A szerzők úgy vélik: a szolidaritás hiánya is hozzájárult a beláthatatlan távolság kialakulásához. Éppen ezért támogatják azt az ötletet, hogy a nevelő egyesületek jelentősebb kompenzációt kapjanak, ha a labdarúgó el-, majd továbbigazol. A reform megannyi üzletet érintene: az 1995/1996-os évadban 5735, a 2010/2011-esben 18 037 futballista cserélt klubot. A labdarúgókért fizetett pénz összege 403 millió euróról hárommilliárdra növekedett ugyanebben az időszakban.

Mindez azt jelzi, hogy a futballgazdaság dinamikusan fejlődik, azaz a negatív hatások semmilyen formában nem érintik, ám árnyalja a képet, ha hozzátesszük: a munkaügyi viták kilencven százalékát a ki nem fizetett jövedelmekkel kapcsolatos ügyek teszik ki. Vagyis a közvetlen elitbe nem sorolható klubok kisebb-nagyobb működési gondokkal küszködnek.

A kutatók szerint a rendszer stabilizációját szolgálná, ha a „mamutok” extra eurókkal támogatnák kevésbé tehetős riválisaikat. Ugyanakkor a prosperáló sportvállalkozások nyilván nehezen fogadnák el, ha luxusadót kellene fizetniük befektetéseikért.

A megoldás nem, az viszont tisztán látszik: mind több nemzetközi szervezet próbál beavatkozni annak érdekében, hogy csökkentse a futballgazdasági kockázatokat.

Amíg még lehet.