Ehhez képest Mocsai Lajos napok óta azon borong, hogy gond gond hátán tornyosul a sportágban, és a közeljövőben remény sem mutatkozik a keret amúgy fölöttébb indokolt megfiatalítására. Tudniillik nincs kikre lecserélni a lassanként „nyugdíjaskorba” lépőket.

– Kettős érzések kavarognak bennem, amióta megjöttünk. Részint természetesen örülök a helytállásnak, részint viszont elkeserít, hogy a Spanyolországban tapasztaltak csak megerősítettek abban: a világ élmezőnyébe tartozó nemzetek szisztematikusan beépítik csapatukba az új generáció legtehetségesebbjeit, miközben nekünk esélyünk sincs erre – magyarázza. Megjegyzi: a németek, a dánok, a svédek, a franciák és a horvátok is tervszerűen végzik a folyamatos átalakítást, de mi, bár szeretnénk, egyelőre képtelenek vagyunk a helyes útra lépni. És sorolja a hiányposztokat: a jobb- és a balszélen, valamint az irányító szerepkörét tekintve mindenképpen bajban vagyunk, ezért az elkövetkező évek legfontosabb feladatai egyikének a célzott kiválasztást és képzést tartja.

– Nagyjából másfél éve mondom, hogy ez így nem mehet tovább a férfiszakágban. Most is eltökélt szándékom volt, hogy a huszonhárom-huszonhét esztendős korosztályt menedzselem, de akármerre néztem, Lékai Mátén, Nagy Kornélon, Szöllősi Szabolcson és Ancsin Gáboron kívül földön-égen nem találtam számításba vehető játékost ezekben az évjáratokban.

A kínálkozó kérdésre, miszerint mi, hol és mikor romlott el, a tréner azt mondja: ott és akkor, amikor az egyébként kidolgozott utánpótláskoncepció végrehajtására nem volt meg a kellő erő és eltökéltség a vezetésben. „Ha valahonnan hiányzott a forrás, azt szinte biztosan a fiatalokra szánt összegekből csoportosították át” – említi, és hozzáfűzi, hogy a magyar juniorok legutóbb a 2005-ös, hazai rendezésű vb-n állhattak dobogóra, azóta kudarcot kudarc követ. „Ha másból nem is, ebből biztosan tudhatjuk, hogy eltoltuk az utánpótlás-nevelést rendesen, s ebben mindannyiunknak megvan a saját felelőssége.”

Na de hamarosan jön kézilabdában is minden sportág hazai megváltója, az akadémiai képzés.

– Valóban sokat várunk a balatonboglári intézménytől, amelyet én magam vezetek majd. Egyaránt harminc fiúval és lánnyal kezdjük meg a munkát az ősztől, ideális, minden igényt kielégítő környezetben, magas színvonalú sportági képzéssel és nem kevésbé nívós tanulmányi munkával. Az akadémia olyan alapot jelenthet, amelyre biztosan építeni lehet majd a jövőben. Ám nem egyhamar. Mocsai szerint minimum négy, de inkább hat év az az idő, amely után már érzékelhetők lehetnek az eredmények. Addig meg ki kell húzni valahogyan.

– Mint eddig, ezután is kizárólag erőn felüli produkcióval tarthatunk lépést az élmezőnnyel. És legföljebb reménykedhetünk benne: a jelenlegi, mindinkább korosodó mag képes lesz kiharcolni a részvételt a riói olimpiára. A költő szavaival mondhatnám azt is, hogy nekik kell átvinniük a szerelmet a túlsó partra.

Véletlen volna, hogy éppen Nagy László jutott az eszébe?