Szóba se jöhetett Skandinávia

Minden rosszban van valami jó. A hazai kézilabdabarátok vasárnap délután kényelembe helyezhették magukat a karosszékben, odakészíthették maguk mellé a sört meg a sós ropit, és hátradőlve, keresztbe vetett lábakkal várhatták, vajon mihez kezd egymással a házigazda spanyol és a dán válogatott a férfi-világbajnokság döntőjében.

Azt gondolták – miután a vb-n elismerésre méltó módon helytálló, ám a négy közé jutásért éppen a skandinávokkal szemben elvérző magyarok szerda óta már nem voltak érdekeltek az esztendő eseményén –, a kívülálló kellemes szerepében átadhatják magukat a várható izgalmak kínálta élvezeteknek.

De csalatkozniuk kellett, mert a mérkőzés a legcsekélyebb hatást sem tette a vérnyomásra. A vb-döntőben ezúttal harmadszor fellépő északiak – akik Császárék után az addigi teljesítményük alapján már-már verhetetlennek hitt horvátokat ütötték el a továbbjutástól – minden mutatóban riválisuk előtt jártak, de csak a meccset megelőzően.

A legutóbbi két találkozón – a tavalyi Eb-n, majd az olimpián is – legyőzték a spanyolokat; a világbajnokságon addig ők céloztak a kapura a legjobb százalékkal; a kapusposzton hatékonyabbak voltak; a lerohanásokat illetően „megelőzték” a vendéglátót...

Tegnap este azonban úgy kóvályogtak a pályán, akár a magyar futballisták a mexikói vb-n a szovjetek elleni 0-6 alkalmával. Alighogy elkezdődött a mérkőzés, a fölismerhetetlenségig megváltozott dán alakulat szakvezetője, Ulrik Wilbek máris arra kényszerült, hogy kikérje első idejét. Pedig ekkor még csupán 3:0-ás spanyol vezetést mutatott a nagytábla.

Azért írjuk, hogy csupán, mert a folytatásban ennél lényegesen jelentősebb differencia alakult ki a felek között. A barcelonai Palau San Jordi tizenhatezer nézője azt látta, hogy az ibériaiak éppen azzal a fegyverrel múlják felül – vagy inkább alázzák porig – a múlt évi Európa-bajnokot, amelyet annak a sajátjaként ismerhettünk meg: a szinte tökéletes védekezésből villámsebességgel startolva érték el góljaikat. Most valódi értelmet kapott a sportnyelvben közhellyé silányult fordulat: tetszés szerint...

Sterbik Árpád kivédte a korábban oly sokszor megcsodált dán átlövők és szélsők „szemét”, elöl Valero Rivera (az azonos nevű szövetségi kapitány fia) és Canellas a góllövésben, Entrerrios pedig a játékszervezésben jeleskedett – pardon: csillogott, villogott –, miközben a vetélytárs végképp atomjaira hullott. A meccs részleteibe fölösleges belemenni – elsősorban azért, mert az egyórányi játékidőben nem voltak fordulópontok, Spanyolország csapata minden percben és minden pillanatban ellenfele előtt és fölött járt –, legyen elég annyi, hogy negyedóra múltán 8:5-öt, a 23. percben 13:8-at, míg a szünetben 18:10-es állást mutatott az eredményjelző.

A térfélcserét követően az edzőmeccsek nívóját sem érte el a randevú, s a déli együttes úgy nyert 35:19-re (!), hogy játékosai még csak meg sem izzadtak. A döntőről mindent elmond, hogy a spanyolok a sportággal éppen csak ismerkedő ausztrálokon kívül egyetlen riválisukat sem pofozták föl annyira, mint a döntőbelit, amelynek minden várakozást alulmúló produkcióját, illetve annak okait biztosan hosszasan elemzik majd a formaidőzítés és a lélektan szakemberei.

Spanyolország 2005 után története második aranyérmét nyerte világbajnokságon, Dánia viszont ezúttal is úgy búcsúzik az eseménytől: talán majd legközelebb. Feltéve, hogy belátható időn belül egyáltalán kiheverhető a vb-döntők históriájának valaha volt legnagyobb KO-ja. Döntő: Spanyolország–Dánia 35:19. A harmadik helyért: Horvátország–Szlovénia 31:26.

Dán nézők. A spanyol Antonio Garcia akciója
Dán nézők. A spanyol Antonio Garcia akciója
Top cikkek
Érdemes elolvasni
1
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.