Australian Open: Megállt az idő?
A teniszközpont közelében levő híres Victoria pályaudvar homlokzatán nem kevesebb, mint tíz óra mutatja a percek múlását, s mindegyik pontosan jár. Az ausztráliai metropolis teniszvendége mégis azt érzékeli, mintha megállt volna az idő…
Tavaly ilyenkor is Novak Djokovics és Viktorija Azarenka sikerét tapsolhatta meg a Rod Laver Arena publikuma az esztendő első Grand Slam-tornájának döntői után. A férfiak versenyén ráadásul a szerb világklasszis immár zsinórban harmadik itteni diadalát ünnepelhette, s ezzel Roy Emerson legendás ötöse után – az ausztrál 1963–67 között sajátította ki magának a győztesnek járó kupát – Djokovics az első, aki sorozatban háromszor lett bajnok az Australian Openen, melbourne-i trófeáinak száma pedig négyre nőtt, utolérve ezzel a modern idők két klasszisát, Andre Agassit és Roger Federert.
Előbbi a díjátadásnál díszvendégként parolázott a szerb világelsővel, utóbbi pedig akár ott is lehetett volna a zárómeccsen, s próbálkozhatott volna ötödik elsőségének begyűjtésével, ha nem veszít az elődöntőben a brit Andy Murray ellen.
A 25 esztendős skót az aranymeccsre magával hozta a pénteki győztes derbi minden lendületét és önbizalmát, de mint utólag kiderült, az ötjátszmás csata okozta lelki és fizikai fáradtságot is. Noha Djokovics 6:7, 7:6, 6:3, 6:2-es győzelme után a vesztes skót nem „takarózott” a fárasztó elődöntővel, a nézőnek az volt az érzése, ez is oka lehetett a vereségének.
Tény persze, hogy Djoko vezeti a világranglistát, hogy egymás elleni meccseik örök mérlege 10-7 a szerb javára, s hogy a Murray győzelmét hozó US Open-döntő után a sanghaji torna fináléjában és a londoni ATP-világbajnokságon már kétszer is visszavágott skót legyőzőjének, ám ezzel együtt a mostani döntő előtt sokan úgy vélték, reális esély van arra, hogy Fred Perry 1934-es sikere után újra brit kézbe kerüljön Melbourne trófeája. Ezzel egyébként Murray is történelmet írhatott volna, hiszen arra sem volt még példa a profi tenisz históriájában, hogy a karrier első Grand Slam-sikerét követő nagy viadalon újabb GS-győzelmet jegyezzen valaki.
Már tudjuk: Djoko történetírói munkássága teljesedett ki. A döntőben sokáig úgy tetszett, nem így lesz. Murray dinamikusan, jól kezdett, s nemcsak adogatása, lábmunkája, ütéseinek ereje és pontossága, de a „feje is rendben volt”. Állandó nyomás alatt tartotta vetélytársát. A szerb ugyanakkor – magához képest – gyámoltalanul, lagymatagon teniszezett, szokatlanul sokat hibázott, break lehetőségeivel nem tudott élni. Nem csoda, hogy elbukta az első játszmát, s még ezután is kellett egy kis idő ahhoz, hogy változtatni tudjon a játék képén.
A felszín alatti apró jelekből már a második szett közepén látni lehetett, hogy fordul a kocka, ám a valóságban a tie break 2-2-es állásánál Murray kettős hibája jelezte, megbicsaklott a lendület, oda a skót határtalan önbizalma. A folytatásban Djokovics lépésről lépésre hagyta faképnél ellenfelét: a ledolgozott szetthátrány után a harmadik játszmában – a találkozó 32. játékában, 2 óra 51 perc küzdelem után – először fordult elő, hogy az adogató elbukta szerváját, s az így szerzett előnnyel a szerb pillanatok alatt behúzta a játszmát.
Aztán a negyedik szettben kettős breakelőnybe került a mind jobban fáradó, talpának vízhólyagjai miatt nehezen mozgó, reményét vesztő Murray ellen. Láttunk már színvonalasabb, élvezetesebb Grand Slam-döntőket, s az idei torna előcsatározásai során is volt a finálénál jobb mérkőzések, ezzel együtt nem érheti szó a ház elejét, mivel – főként az első két játszmában – igen kiegyensúlyozott küzdelmet, nagy csatát, hosszú labdameneteket hozott a meccs. Djokovics visszavágott Murray-nek a tavalyi US Open-vereségért.
Négyórányi játék során egyszer sem veszítette el az adogatását, de háromszor sikerült elvennie ellenfeléét. A világelső immár huszonegy mérkőzés óta veretlen az ausztráliai betonon, mostani hetes győzelmi szériája jutalmaként kasszírozhat vagy 2,5 millió dollárt, potom félmilliárd forintnak megfelelő összeget. Megérdemelten lett ismét Ausztrália bajnoka: halványabb produkcióját, hullámvölgyeit nem csupán a Wawrinka elleni mérkőzésen, de a döntőben is ellensúlyozni tudta akaratával, koncentrációjával, óriási lelkierejével.
A női döntőben a világelsőséget győzelmével megőrző, 23 éves Azarenka két óra 40 perc alatt nyert 4:6, 6:4, 6:3-ra a hősiesen küzdő kínai Li Na ellen. Mindkét döntős a második GS-trófeájára hajtott: a fehérorosz teniszező tavaly Melbourne-ben, ellenfele pedig 2011-ben a Roland Garroson diadalmaskodott. Érdekesség, hogy Azarenka – a felső ágra sorsolt vetélytársak idő előtti búcsúja miatt – csak egy kiemelttel találkozott a döntőig vezető úton (Stephens, 29.), a kínai viszont Cirstea (27.), Görges (18.), Radwanska (4.) és Sarapova (2.) ellen is csatázott, ám – akárcsak minszki ellenfele – szettveszteség nélkül jutott a fináléba.
A 6. helyen kiemelt 31 esztendős ázsiai mindent megtett a siker érdekében, ám erőteljesebb vetélytársa jól sáfárkodott azzal a fizikai/lelki előnnyel, ami abból adódott, hogy a második játszma közepén megsérült kínai a meccs folytatásában némiképp óvatosabban teniszezett. (Egy rossz mozdulatnál kifordult a bokája, ketten támogatták le a pályáról, s csak hosszú ápolás után tért vissza.) Fájós lábával is a szó valódi értelmében törte-zúzta magát minden labdáért, mégsem sikerült lépést tartania a címvédővel. Párosban a férfiaknál az amerikai Bryan ikerpár, a hölgyeknél az olasz Errani, Vinci duó, vegyesben pedig a Gajdosova, Ebden (ausztrál) egység nyert. S érdemes megemlíteni a junior győzteseket is, hiszen néhány év múlva bizonyára már a profik között is hallhatjuk az ausztrál Nick Kyrgios vagy a horvát Ana Konjuh nevét.
