- Visszavonult, majd újrakezdte, és hosszú távra váltott. Többszörösen nagy kihívás lehetett...

- Miután a Debreceni Sportcentrum-SI versenyzője lettem 2009-ben, azért döntöttem a nyílt vízi hosszútávúszás mellett, mert tudomásomra jutott, hogy ez is olimpiai sportág. Ettől fogva nálam a tíz kilométeres táv volt az első. Mindenképpen olyan számban akartam szerepelni, amelyben a magyar nők közül még senki sem kvalifikálta magát az ötkarikás játékokra. Debrecen új élet lehetőségét is tartogatta számomra, azaz választás elé kerültem: vagy olyan városba költözöm, ahol nincsenek rokonaim, ismerőseim, ellenben úszhatok és tanulhatok, vagy maradok a fővárosban, és – a műfaj szerint – a réginél.

- Kíváncsi vagyok, újból meghozná-e azt a döntést, melynek nyomán a dobogó felső fokára állt Londonban?

- Fogalmam sincs. De most már a jövő érdekel. Ebben a hónapban Brazíliába és Argentínába utazom, ahol ismét tíz kilométeres viadalokon veszek részt. Olimpiai arany ide vagy oda, ezekre még mindig úgy tekintek, mint tanulóversenyekre. Dél-Amerikában például meg kell küzdenem a hullámokkal. Az efféle tapasztalatszerzés nagyon fontos, hiszen az idei világbajnokságot előreláthatólag tengerben rendezik.

- Az olimpia előtt hogyan készült?

- Jógaoktatóval és sportpszichológussal. Mindkettő rengeteget foglalkozott velem. A lélekbúvár Lénárt Ágotával még a taktikát is megbeszéltük. A legértékesebb tanácsot mégsem tőle, hanem egy civil ismerősömtől kaptam. A verseny előtt azt mondta nekem: „Hidd el, hogy nálad többet senki nem dolgozott, és akárhányadik leszel, mi ugyanúgy várunk haza.”

- A csúcs meghódítása, az ötkarikás diadal után mi inspirálja a leginkább?

- Londonig az ösztönzött, hogy olimpiai aranyérmet nyerjek. Azóta meg az a tudat hajt, hogy ötkarikás bajnokként megyek mindennap az uszodába. Óriási érzés és hatalmas felelősség ez.

- Eszébe jutott már 2016, Rio de Janeiro?

- Még nem. Egyelőre mindenki a londoni eredményemről beszél, és ezt nem is bánom. Amúgy négy év alatt bármi megtörténhet, s annak idején azon sem tűnődtem: mi lett volna, ha másképp, szerencsésebben alakulnak a dolgok 2004-ben Athénban?

- Kiemelkedő sportolóként a sajtó figyelmének központjában áll, azt azonban talán kevesen tudják önről, hogy az egyik médiaiskola hallgatója volt. Miért szerette volna megismerni az újságírói-riporteri szakmát?

- A média – szerintem – tekintélyes terület. Ráadásul akkoriban kerestem önmagam, és adódott ez a lehetőség, melynek köszönhetően sok értékes emberrel találkoztam. Jellemző, hogy korábbi hallgatótársaim közül az egyikhez a mai napig szoros barátság fűz. Együtt kezdtük az iskolát, és most ő ír rólam... Ez valóban különleges.

- Kedveli az állatokat is, sőt a menhelyeket támogató Kutyaház Egyesület tagja.

- A debreceni állatmenhelyen van egy Risztov Imre nevű kutya – nem én neveztem el –, amelynek megígértem az olimpia előtt, hogy ha aranyérmet nyerek, szerzek neki egy szerető gazdit. Sajnos én nem tudnám gondját viselni. Nem csupán azért nem, mert nem kertes házban lakom; az életvitelem sem engedi meg, hogy magamhoz vegyem. Az örökbefogadót azóta is keresem, de nem adom fel. A négylábúak fontos szerepet játszanak az életemben, boldog pillanatokat tudnak okozni a kevésbé sikerült hétköznapokon is.

- Mi mindenre jut még ideje és főként energiája?

- Egy időben motokrosszoztam is, ma már ez nem megy. Viszont imádok a konyhában tüsténkedni, a főztömre eddig nem érkezett panasz. A specialitásom a sárgarépakrém-leves, de az igazi álom az, hogy egyszer a helyszínen lássam az El Clasicót, a Real Madrid–Barcelona futballrangadót. Micsoda hangulat lehet a csaknem százezres, zsúfolt nézőtéren! Arról nem beszélve, hogy Cristiano Ronaldo játékát a tévében is öröm nézni, hát még a stadionban...

Édes víz