Bár a sportág pénzügyi helyzetéről szóló vitákat főként az NB I-es csapatokat működtető cégek, valamint újabban a szépen dotált akadémiák uralják, a rendszer válságtünetei az amatőr egyesületeknél is láthatók. Akármilyen furcsa is, a riasztójelzést éppen a szokatlan nagyságú támogatás adta le. Mind több szakmai eseményen hallani: az úgynevezett látványsportágak támogatói számára társaságiadó-kedvezményt nyújtó jogszabálynak köszönhető forintok a struktúra pillérévé váltak.

Ez azt jelenti, hogy a közvetett állami támogatás az egyesületi büdzsé része lett: az egyletek ebből finanszírozzák az utazási költségeket, a trénerek fizetését, a versenyeztetésre fordított kiadásaik pedig – egyebek közt – azért kisebbek, mert az MLSZ a tao-pénzből csökkentette a díjakat. A probléma az, hogy a szisztéma működése fölöttébb bizonytalannak tetszik. Ennek oka: ahogyan egyetlen politikai döntés elég volt a több tízmilliárdos átcsoportosításhoz, úgy pontosan ennyi, akár hasonlóan hirtelen határozat a program végét is jelentheti.

Ez nem okozna feltétlenül „életveszélyes” helyzetet, ha a források többségét infrastruktúra-fejlesztésre, az edzők képzésére fordították volna. Csakhogy sok kis klubnál, ugye, a működési költségek finanszírozását szolgálja a plusz. Ha a forintok elvesznek, akkor a hiányt szinte lehetetlen pótolni. Ennek is több oka van. Részint az, hogy a szponzorációs piac „befagyott”; részint az, hogy az önkormányzatok feladatköre is módosult. Az utóbbi nagy csapás az amatőr futballnak. A szörnyű gazdasági helyzetben lévő helyhatóságoknak mind kevesebb pénzt utal át a központ, s a csökkenő összegből egyre nehezebb a sportra spórolni.

Az apró települések vállalkozásainak helyzete sem ad sok okot a reménykedésre, azaz a tao esetleges kivezetésének következményei fel sem mérhetők. Az biztos: sok egylet azonnal megszűnik, ha nem kap extra forrást. Hivatalosan egyelőre nincs szó arról, hogy a program léte veszélyben forogna, de az aligha kétséges: a támogatás ebben a formában nem él meg évtizedeket. Elvégre az állam nem engedheti meg magának, hogy hosszú időn keresztül tízmilliárdokat küldjön a sportstruktúrába úgy, hogy a költést érdemben nem is tudja ellenőrizni.

A magyar sportpiac dinamikus növekedéséről korábban sem beszélhettünk, ám az aktuális szisztéma nemhogy nem erősíti a testkultúra szolgáltatói szerepét, hanem vissza is fogja azt. Ennek hatásai a tao-program fennmaradásáig kevésbé érzékelhetők, viszont az ebben az időszakban felhasználható forintokkal kellene megteremteni mind a profi, mind az amatőr labdarúgás hosszú távú fenntarthatóságának feltételrendszerét.

A kis klubok ugyanis nélkülözhetetlen elemei a struktúrának. Hiába az elitképző akadémiák fejlesztése, ha nincs tömeg, amelyből az intézmények válogathatnak. Tömeg egyébként a kis klubokkal együtt sincs, de az első körben – főként vidéken – a „kicsik” gyűjtik össze a gyerekeket. Nem szólva arról, hogy az egyesületi életben részt vevők – elvben – a profik potenciális közönségét, szurkolói bázisát jelenthetik. Már amíg az amatőr egyesületek egyáltalán működnek.