− Van rá elfogadható magyarázat?

− Persze: már nem érdekel annyira a sport, mint régen. Korábban elő nem fordulhatott volna, hogy egy olimpia idején akár az éjszakát is ne a képernyő előtt töltsem. De már úgy vagyok vele, mint a svéd gyerekversben a bélyeggyűjtő lány. Ömlik ránk a tévéből mindenhonnan minden, én pedig megteltem, és szelektálok. Előbb a küzdősportokról mondtam le, aztán szép sorban egy csomó sportágról, mára az atlétika maradt, na meg, ugye, a futball.

− Ugye?

− Amikor a nagyapjával először járt meccsen, eldőlt a kiskölyök sorsa. A Népsportból tanult meg olvasni, eszement Újpest-drukker lett, és a Megyeri úton bálványt is talált magának.

− Témánál vagyunk: Törőt?

− Hát igen. És milyen a sors, Törőcsik András abba a belvárosi sörözőbe járt iszogatni a barátaival, amelynek a házában laktam. Miközben lent koccintgatott, nem sejtette, hogy én odafent vele rúgatom a gólokat a gombfociasztalon egy olyan szobában, amelynek a fala az ő képeivel van kitapétázva. Pedig volt nála gólerősebb és eredményesebb játékos is.

− Akkor meg?

− Csodálnivalóbb viszont nem volt. Mint egy mai Iniesta, Ronaldinho keverék. Nem is értettem akkoriban: ha valaki csak egyszer is látta őt játszani, hogyan képes másért rajongani.

− Fogadjunk, hogy egyszer odalépett hozzá a sörözőben, és...

− Veszítene. Se akkor, se azóta nem léptem oda hozzá. Meghagytam őt magamnak úgy, ahogyan bennem él.

− Ezek szerint jelentősége van annak, hogy az íróválogatottban ki viseli a 9-es mezt?

− Jó hogy... Az én számom a 9-es a pályán és azon kívül is. Annál nagyobb elismerést pedig nem kaphattam, mint az egyik csapattársamtól, aki azt találta mondani: „Zoli, te tisztára úgy játszol, mint a Törő!”

− Hát... Én csak egy Rongyláb Janira emlékszem a szigeti közös focikról, akinél a legkilátástalanabb helyzetben is mindig a lábán ragadt a labda.

− Mindig szerettem cselezgetni, ez tény. A labdaragadás már vitatható, noha jól hangzik.

− Jól cseng a színházi világban az is: Sóska, sült krumpli meg hogy 4x100.

− Bár a tizenhárom darabom közül csak ennek a kettőnek a témája a sport, az maga az ürügy, amelyen keresztül majdnem minden elmondható a világról. A bírói öltöző épp úgy modellezi a dolgainkat, mint a női síkfutóváltó tagjainak egymáshoz való viszonya. S talán ezt a közeget ismerem a legjobban. Hajdani kulturális újságíróként még külsőztem is az egyik tévé sportosztályán. Olimpiai bajnok viszont nem lettem.

− Paca az életrajzon?

− Megvalósulatlan álom. Gyerekkoromban semmit sem tartottam többre, mint azt, hogy valaki fönn áll a dobogó tetején. A futball nem jöhetett szóba, mert az komolytalan az olimpián. De, sajnos, a másik nagy kedvenc, az asztalitenisz se. Úgyhogy pingpongozni el se kezdtem.

− Mert?

− Micsoda kérdés! Hogy lehet olyan sportágat űzni, amely nem szerepel az olimpiai programban? A pingpong nyolcvannyolcig ilyen volt.

− Kész dráma.

− Nézzük a jó oldalát: kell-e ennél ígéretesebb helyzet egy drámaíró számára?

„Hajdani kulturális újságíróként még külsőztem is az egyik tévé sportosztályán” FOTÓ: TEKNŐS MIKLÓS