A férfi kezében „málna dominálta” vegyes pálinkával töltött pohár pihen. A névnapját ünneplő, az ajándékokat szépen gyűjtögető Pista bácsi tölt mindenkinek, aki kér. Kínálja az ital mellé a mangalicazsírban sült pogácsát is, aminek elfogyasztása a bemelegítés kötelező részének tetszik.

A kétezer-hétszáz lakosú Adácson 1972 óta tartják meg a hét végi találkozókat. Most vagy húszan gyűltek össze a mérkőzésre: karácsonyi különkiadást nem rendeznek, István-nappal összevont fenyőünnepen mulatnak. A résztvevők sorra érkeznek, kiosztják a meglepetéseket, s hozzák a kiskapukat a játéktérre. Akad itt harmincas és hatvanas, gyári munkás és pénzügyi szakember, főorvos és NB I-es mérkőzéseken fellépő játékvezető-asszisztens egyaránt.

Pedig nincs ideális sportidő, a mínusz két fok és a hóesés a halasztás gyanúját veti fel az alkalmi érdeklődőben, ám a helyiek hamar tromfolnak: a meccs még sohasem maradt el. Egyikük azt mondja: „Vagy tizenöt éve harminc centi hó esett le reggelre; felhívtam az egyik öreget, megkérdeztem, lesz-e futball. Csak annyit mordult bele a kagylóba: miért ne lenne? Megértettem a választ, s többé nem jutott az eszembe, hogy tárcsázzak”.

A matiné örök. A falu lakói minden vasárnap összegyűlnek, s kétórás labdarúgó-mérkőzést játszanak. A fáradtságot sörözéssel, borozgatással igyekeznek feledtetni. E szokásukon az sem változtatott: évek óta nincs futballcsapat Adácson, s a roskadozó öltöző már csak a hét végi találkák idejére nyílik ki, hogy a játékosok fedett helyen vonhassák le az aktuális meccs tanulságait.

Az elemzés azonban még messze, mert a start ezúttal késik. A csípős hidegben türelmetlenül kiált valaki: „Ünnepelt, kezdd már a szedést!” Az Istvánok egyike nem habozik, kiosztja a megkülönböztető trikókat. Talán a karácsonyi hangulatnak köszönhető, hogy két kamasz srác is mezt kap. A húsz éven aluliak ritka vendégnek számítanak: itt súlya van a belépőnek...

Amúgy a gólszegény találkozó 2-1-re áll a hajrában, a dresszeseket Pista bácsi érkezése figyelmezteti: kevés idejük maradt az egyenlítésre. A férfi a kezdés után hazaballagott, s most öt liter forralt bort cipelve jelenik meg a sporttelep szélén. Antréja a jel, hogy csupán pár perc van hátra a mérkőzésből. Ám hiába a próbálkozások, a mezesek képtelenek a kapuba találni. Megszólal a helyi templom bimbamja, a mérkőzés véget ér, és a játékosok ballagnak az öltöző felé, ahol gőzölgő csészék várják őket.

Az épületben egymást érik a történetek, a mérkőzés gyorselemzése sem marad el, s már éppen megfogalmaznánk mélyanalízisre ösztönző kérdéseinket a kisközösségi kezdeményezések erejéről, a kapcsolatok mélységéről, a rendezvény mintegy romantikus jellegének eredőjéről, továbbá a hagyományok szerepéről, ám pillanat alatt feledünk mindent, ahogyan benézünk az apró terembe, ahol a férfiak egymással szemben ülnek, pogácsát majszolnak, forralt bort isznak, beszélgetnek, majd a közös ebéd helyszínéről egyeztetnek.

Mert talán tényleg annyi az egész, hogy negyven éve minden vasárnap – így, karácsonykor tán még bensőségesebb miliőben – összegyűlnek, s jól érzik magukat. Csak mert együtt vannak.