Gyenge darab, szörnyű finálé
Sose hittem volna, hogy a szerb „közeg” és a magyar sportbarát figyelme ennyire egy irányba fordulhat, de kedd este így esett: egyik is, másik is a horvátok elleni fellépés hatékonyságára összpontosított erősen. Ennél sokkal fontosabb persze, hogy a „Hú, de hosszú nap lesz ez!” – felkiáltással ébredő Karl Erik Böhn kapitány szintén ezt tette, méghozzá meglehetősen ambivalens érzésekkel. A világversenyen szakvezetőként ezúttal debütáló norvég tréner ugyanis elárulta: noha az Eb előtt hosszasan elemezte az első ellenfél játékát, hiába volt a lelkiismeretes föltérképezés, miután a rivális két legjobbja, Penezic és Tatari kényszerűen kimaradt a keretből, „ez egy másik csapat lesz”.
Másik ugyan, de a két spíler nélkül nyilván gyengébb – bizakodtunk az amúgy meglehetősen szellős tribünön több száz honfitársunkkal egyetemben (elővigyázatosság ide vagy oda, horvát drukkert speciel egyetlenegyet sem láttam a lelátón), ám miután a „hazai” környezetben megnéztük, amint a vb- és olimpiai bronzérmes spanyolok három góllal legyőzik a németeket, mindenekelőtt azt rögzíthettük, hogy a vetélytárs Görbicz akció-, majd hetesgóljára is válaszol. A forgatókönyv a továbbiakban sem változott: bár szűk negyedóra elteltével hétszer sikerült bevenni a horvát kaput, ekkorra nyolcszor rezdült meg Herr hálója, s nem csoda, hogy Böhn – a bántóan hanyag védekezést tapasztalva – úgy döntött: közbeavatkozik. De időkérése után sem javult a bekkmunka, sőt: Tomori, valamint Rédei-Soós néhány látványos alakításától eltekintve elöl is mind bizonytalanabb lett a társaság.
Húsz perc elteltével még mindig az ellenfél vezetett (10:11), s noha nem sokkal később Kovacsicz révén átmenetileg sikerült fordítani az álláson (12:11), mivel Herr Orsolya a játékrész hátralévő szakaszában is csak szedte a labdát (mármint a kapuból kifelé), a szünetben a – 15:14-es vesztésre álló –magyar együttes teljesítményét értékelő legenyhébb minősítés is úgy hangzott: „Ez kegyetlen gyenge volt…”
A látottak – vagy inkább a nem látottak – mellett az sem erősítette a reményeket, hogy az első félidő hajrájában a többiekhez képest kiemelkedő produkciót nyújtó Tomori fájdalmas arccal sántikált le a pályáról. Ám az átlövő a szünetet követően visszatért a csatasorba, s ez legalább jó hír volt, egyéb pozitívumot azonban változatlanul nem lehetett följegyezni. Hacsak azt nem: a nézőtéren továbbra is vurstlihangulatban teltek-múltak a játéktéren oly kínos percek.
A pofozkodásban sem utolsó horvátok a 42. percben ötgólosra növelték előnyüket (21:16), és immár fölhangzott a „Harcoljatok!” meg az „Ébresztő!” felszólítás is, de az embernek valahogy az volt az érzése, nem harcolni meg ébredezni kéne elsősorban, hanem csak kézilabdázni – legalább elfogadható nívón. Böhn kapitány is így gondolhatta, mert ismét magához rendelte tanácstalan játékosait, és a szárazon végzett fejmosás megtette a hatását: öt perc múltán – hála elsősorban Tomorinak – minimálisra csökkent a differencia a két csapat között (21:20). Ennek nyomán a végjáték őrjítően alakult, de a magyar válogatott számára – fájdalom – úgy sült el, ahogyan egy háromnegyed órán át fásultan mozgó, valós tudásához képest méltatlan alakítást nyújtó csapat számára el kellett sülnie. Két másodperccel a vége előtt, 27:27-es állásnál Peraica lövését előbb hárította a második félidőre beálló Kiss Éva, de aztán a labda megmagyarázhatatlan módon olyan gellert kapott a testén, hogy a gólvonal mögött kötött ki (27:28)…
Nemcsak a horvátok elleni hétéves veretlenség szakadt meg, hanem az ember szíve is.
A csoport: Csehország–Ukrajna 25:22, Norvégia–Szerbia 28:26. B csoport: Franciaország–Macedónia 29:16, Svédország–Dánia 27:26. C csoport: Horvátország–Magyarország 28:27, Spanyolország–Németország 23:20. D csoport: Montenegró–Izland 26:16, Oroszország–Románia 21:21.
