Spartacus és szerelmese
Pazár Sándor ragaszkodó típus. Negyvenhat éve, útban egy finnországi hokitúrára, a hajón kóstolta meg először a barna üdítőt, majd amikor a „Nyugat ópiuma” végre beszivárgott hozzánk is, örök hűséget fogadott neki. „Nemrégiben csábultam csak el, akkor ráéreztem a jobb borok ízére, de az első számú kedvenc azért a kóla maradt.”
Milyen a sors, ugyancsak 1966-ban jegyezte el magát a Budapesti Spartacusszal, s a jelek szerint ez a szerelem is örök: talán világcsúcs, talán nem, Pazár mindenesetre azóta a „Szpari” klubelnöke. És hetvenkilenc évesen esze ágában sincs odébbállni, noha már alig-alig lenne mit otthagyni. Röstellkedve érdeklődöm: egyáltalán létezik-e még a Spartacus?
– Persze, négy szakosztályunk is van: a női kézilabdázók – a Pénzügyőrrel fuzionálva – az NB I B-ben játszanak, íjászaink és a műkorcsolyázók sportáguk élvonalába tartoznak, a birkózóknál pedig remek utánpótlás-nevelő munka folyik. Finoman szólva sem vagyunk már a régiek, de még élünk.
A régiek... Te, jó ég – számolok gyorsan –, amikor magam hetvenhatban a klub pingpongszakosztályába igazoltam, Pazár már tíz éve elnök volt. A Szentkirályi utcai teremben meg éppen Jónyer István, Klampár Tibor, Kriston Zsolt ütötte a labdát.
Szparis volt annak idején az úszó Egerszegi Krisztina, Kovács Ágnes, Risztov Éva, Güttler Károly és Cseh László; a pólókapus Molnár Endre; a hatvanötben világbajnok kézilabdacsapatból Balogh Márta, Csenkiné, Guricsné, Hajekné és Jóna Magda; itt birkózott Növényi Norbert, dzsúdózott Varga Imre, majd Hajtós Bertalan; egy időben a tabáni centrumban teniszezett Temesvári Andrea; a sakkcsapat bástyája volt az olimpiát is nyerő Csom István, és hol lenne még a lista vége...
Szakosztály- és technikai vezetők jöttek, edzők és gyúrók mentek, versenyzők vonultak „nyugdíjba”, de Pazár maradt. A rendszerváltás előtti időben és azóta is, megingathatatlanul. Azt mondja, arra a legbüszkébb, hogy mindig választás nyomán maradhatott pozíciójában. Negyvenhat esztendőt négyéves mandátumokkal számolva: sajátos rekord lehet ez is.
És soha nem rezgett a léc? – kérdezem, de a válasz ezúttal sem szokványos. „Talán egyszer, amikor az MSZMP-ből úgynevezett utolsó figyelmeztetést kaptam azért, mert állítólag házassági ajánlatot tettem az íjászlányok egyikének. Pedig, esküszöm, nem is tettem.”
Profi vagy diktátor? Sportberkekben rendre e két minősítés közül aggatták rá valamelyiket, attól függően, szimpatizáltak-e vele vagy sem. Ő erre azt mondja: a klub élén eltöltött több mint négy és fél évtized önmagáért beszél. „Kvázi üzemi szintre fejlesztettem az egyes szakosztályok irányítását, a vezetési hierarchiában mindenkinek megvolt a maga jól körülhatárolt feladatköre, vagyis úgy működtek a részlegek, mint egy-egy prosperáló vállalat. Alighanem ez volt a titok.”
Azért nagyon nehéz dolga nem volt – jegyzi meg –, mert az egyesület mögött álló szövetkezeti háttér anyagilag és a sportolók egzisztenciáját illetően is biztos bázist jelentett. „Az Okisz minden feltételt megteremtett, a sportállásokba bújtatott versenyzőinknek semmi más dolguk nem volt, mint hozni az eredményeket.”
A rendszerváltást követően aztán szép lassan elsorvadt ez a szál, ám hogy most ott tart a Spartacus, ahol, azt Pazár két fő okra vezeti vissza. Részint arra, hogy 2005-ben egy vezércsellel „kiszervezték” és a Kőbánya SC-be transzportálták a világ legsikeresebb úszószakosztályainak egyikét, s e huszárvágás nyomán egyszersmind megszűnt a kapcsolat az addig nagyvonalú X. kerületi önkormányzattal.
„Ez hozzávetőleg huszonötmilliós veszteséget jelentett, amelyhez három éve hozzájött újabb húszmillió annak következtében, hogy az Okisz eladta a Kőér utcai sporttelepet, és a bevételből semmit sem juttatott nekünk. Ez a két méltánytalanság pecsételte meg a sorsunkat, ezt nyögjük a mai napig.”
Az elnök elárulja, négy éve egy vasat sem kap a munkájáért, és nem is kalkulál azzal, hogy az egyesület kitermeli számára a hét és fél milliós tartozást. Akkor mi ez: hobbi? – kíváncsiskodom. „Nevezzük változatlanul szerelemnek. Olyan érzelmi kapcsolat, amelyet a körülmények megváltozása miatt nem lehet csak úgy befejezni” – érkezik a válasz.
Vagy mégis? Pazár Sándor azt mondja, a célja, hogy a klubjával remek partneri viszonyt ápoló, sokkal jobb anyagi lehetőségek között működő Pénzügyőrhöz kerüljenek át a még megmaradt szakosztályok. „Ezt az egy lehetőséget látom a megmentésükre” – magyarázza nem kevés keserűséggel, s hozzáteszi: „Ha majd elfogy alólam az egyesület, elvonulok én is.”
Pazárnak amúgy már csak napi két-három órája jut a klub ügyeinek intézésére, mert ötéves kisfia lefoglalja rendesen. „A legkisebb és a legnagyobb gyerekem között ötvennégy év a korkülönbség, de a legidősebb unokám is negyedszázaddal öregebb, mint Krisztián” – említi a hoch elegáns örökifjú, és jól észrevehetően kihúzza magát büszkeségében. Aztán kiissza az utolsó korty kólát is.
