A szövetség vezetői azonban nem a korukra, hanem az eredményeikre gondoltak, hiszen Parreira irányításával 1994-ben, míg Scolari dirigálásával 2002-ben hódította el a világbajnoki címet a sárga mezes válogatott. (A két diadal között azért akadt különbség, mert a hét védőjátékossal felálló, az olaszok elleni 0-0-ás döntőt a tizenegyes párbajban megnyerő ’94-es csapatot a vb után nem fogadták Sao Paulóban, míg nyolc évvel később Brazíliában is mindenki odavolt a százszázalékos produkcióval győztes együttesért.) Menezes menesztését senki nem sajnálja a szambafutball hazájában, a mostani döntés viszont megosztotta a közvéleményt meg a régi nagyokat. Zico, „a fehér Pelé” lelkesen mondta: „Fantasztikus páros ez a válogatott élén!” Carlos Alberto Torres, az 1970-ben – szintén százszázalékos teljesítménnyel – világbajnok (még a selejtezőkön is makulátlan) együttes jobbhátvédje-csapatkapitánya viszont epésen jegyezte meg: „Hogy néz az ki, hogy olyan embert neveznek ki szövetségi kapitánynak, aki kiejtette a Palmeirast.” Bizony, Scolari legutóbb a nagy múltú Sao Pauló-i klub edzője volt, és a csapat jövőre a másodosztályban szerepel...

Nyilván többet nyomott a latba, hogy „Felipao”, azaz „nagy Fülöp” 2001. június 12., valamint 2002. június 30., a Brazília–Németország vb-döntő (2-0) között huszonöt mérkőzésen tizenkilenc győzelemre vezette a „selecaót” (egy döntetlen és öt vereség mellett), és a világbajnokságon hétből hétszer vitte sikerre a csapatot. Tréneri pályafutásának kiemelkedően legnagyobb diadala volt ez, hiszen brazil bajnoki címhez csak egy alakulatot segített (a Gremiót 1996-ban), igaz, a Gremiót és a Palmeirast is a Libertadores Kupa-győzelemig kormányozta 1995-ben, illetve 1999-ben, majd a vendéglátó Portugália válogatottját Eb-döntőssé avatta 2004-ben. (Az ezüstérem azonban inkább kudarc volt, mint diadal.)

Most még nagyobb a felelőssége, mint tíz évvel ezelőtt, mert Brazília vb-rendezőként végképp nem fogad el más helyezést, mint az elsőt, de – teher ide, teher oda – a fizetése a legjobb esetben is csak a harmadik lehet a saját listáján, hiszen a Chelsea-nél (2008–2009) több mint 25 millió dollárt, a taskenti Bunyodkornál (2009–2010) pedig 17 millió dollárt keresett évente. Ám akkor is hallatlan bátorságról tenne tanúbizonyságot, ha Dáriusz kincséért vállalta volna el a megbízatást, mert ilyen nagy tétben csak Flavio Costa, az 1950-es brazil válogatott szakvezetője játszott, és a hazai pályán „elért” második helyezéssel vesztett...

Ráadásul annak idején Brazília jóval nagyobb favorit volt, mint amilyen most. De a dél-amerikai ország szövetségében hisznek a kabalában: az 1970-es vb előtt fél évvel cserélték ki Saldanha kapitányt Zagallóra, míg a 2002-es világbajnokságot megelőzően egy esztendővel váltotta Scolari Leaót. Ám 1970-ben – Carlos Alberto Torresen kívül – ott volt Clodoaldo, Gerson, Rivellino, Jairzinho, Tostao, Pelé, míg 2002-ben Cafu, Roberto Carlos, Ronaldinho, Rivaldo meg a fenomén Ronaldo.

Jelenleg csak tehetség van sok, ilyen formátumú játékos és idő annál kevesebb. Azaz Scolarinak mihamarabb válaszolnia kell arra az aggodalmas kérdésre: hol a csapat?

Scolari Ronaldo nyakában. A felvétel a 2002-es vb-döntőn készült, ma már csak emlék