Felfelé a lejtőn
– Fölteszem, a magyar sísport parádés eredménylistájának elismeréseként nem is határozhattak másként az európai szövetségben, mint hogy önt emelik az elnöki székbe...
– Nem egészen ez volt az ok: a szálak jó néhány évvel korábbra vezetnek vissza. Bár rengeteg sportágat kipróbáltam, a sí harmincéves koromig nem volt közöttük, a gyerekeim viszont rendszeresen megfordultak a lejtőkön. Hétről hétre közelebb kerültem a sportághoz, és a jogászi vénám meg az amúgy sportos múltam nem hagyott nyugodni: ezen is változtatni szerettem volna, azt is meg akartam reformálni. Mígnem egyszer csak a hazai alelnöki, később meg az elnöki pozícióban találtam magam. És ebbéli minőségeimben rendszeresen részt vettem a nemzetközi eseményeken, tanácskozásokon. Mondanom sem kell, azokon sem maradtam nyugton, folyamatosan járattam az agyam: min és hogyan lehetne javítani?
– Például?
– A karrieremet akkor alapoztam meg, amikor egy zürichi rendezvényen fölvetettem Gian-Franco Kaspernek, a nemzetközi szövetség svájci elnökének: elfogadhatatlan az a kvalifikációs rendszer, amely a kisebb nemzetek versenyzőinek esélyt sem hagy arra, hogy részt vehessenek világbajnoki futamokon. Kasper azt mondta, dolgozzam ki részletesen a javaslatomat. Fölrohantam a szállodai szobámba, majd két óra múlva elétoppantam, és bemutattam egy minden fél érdekeit figyelembe vevő programot. Azt hitte, rosszul lát.
– Nyert ügye lett?
– Erről szó sincs. Csak a két évvel ezelőtti törökországi kongresszus hozta meg a fordulatot: végül is ott bocsátották szavazásra az elképzelésemet. A beszédemben arra kértem a jelenlévőket, hogy azok, akik rokonszenveznek a kis nemzetekkel, a sporttal és a nőkkel, álljanak a tervem mellé. De valójában minimális esélyt adtam arra, hogy így lesz, hiszen olyan nagyágyú is szakszerűtlennek nevezte szabálymódosító indítványomat, mint Bernard Russi, a svájciak olimpiai és világbajnok legendája... Ám a teremben nemsokára döbbent csend lett, mert a voksolást 56:52-re megnyertük. Az első adandó alkalommal röstellkedve mentem oda Russihez, kezemben egy üveg Tokajival, és csupán annyit mondtam neki: „Ne haragudjon rám, én csak a sportág érdekeit képviseltem.”
– Nyugtasson meg: innen már egyenes út vezetett az európai vezérkarba?
Ezt sem mondanám. Ellenben tény, hogy mindinkább kezdték megismerni a nevemet, méltányolták az aktivitásomat, az ötleteimet, és mire elérkeztünk a múlt heti, müncheni vezetőségválasztó közgyűléshez – amely előtt az osztrák Peter Schröcksnadel, a szövetség teljhatalmú ura bejelentette visszavonulását –, világossá vált: engem látnának a legszívesebben az elnöki poszton. Olyannyira, hogy az egyedüli jelölt voltam a tisztségre, és miattam módosították a szervezet alapszabályát, miszerint az elnök kizárólag a szövetség négy alapító nemzetéből, Ausztriából, Franciaországból, Olaszországból vagy Svájcból kerülhet ki.
– Mesebeli történet, akár a legkisebb fiúé, aki elindul megváltani a világot... A személyes sikeréből mit profitálhat a magyar sísport?
– Remélem, annyit mindenképpen, hogy a sportági nagyhatalmakkal sikerül elfogadtatnom: az ő érdekük is az objektív okok miatt szerényebb lehetőségek között készülőket felkarolni. Annyit máris elértem, hogy Schröcksnadel a kezét adta rá: a tulajdonában lévő kilenc osztrák sípálya egyikén, a hinterstrudelin készülhet a jövőben a magyar válogatott, s még a szállást, az ellátást is kedvező áron kapjuk.
– Mostantól rettegjen Ausztria, Svájc, Németország?
– Érzem az iróniát, de a helyzet az: a nemrégiben Erdélyből áttelepült Miklós Edittől tényleg retteghetnek. Ez a huszonnégy éves lány – túlzás nélkül – bármit elérhet, hiszen a hegycsúcsokban szintén nem bővelkedő horvátok testvérpárjának, Janica és Ivica Kostelicnek a példája is igazolja: nem kell ahhoz Garmisch-Partenkirchenben születni, hogy valaki fölérjen a csúcsra.
– Vissza önhöz: elég, ha ötszörös veterán evezős világbajnok az anyukája?
– Akár. Meg ha az egész élete a sport körül forgott: úszott, evezett, teniszezett, vívott, öttusázott. És megtanulta, hogy semmi sem lehetetlen.
