Menezes 2010 augusztusában mutatkozott be kapitányként, s bár első három mérkőzésén egyaránt nyert a brazil csapat, a negyedik találkozón az argentinoktól (éppen az argentinoktól...) elszenvedett vereség kikezdte a népszerűségét. (Már, ha bármikor is közkedvelt volt egyáltalán.)

Utóbb aztán egyenesen zúdultak rá a bírálatok, főként három okból: 1. két esztendő alatt nyolcvan játékost szerepeltetett a sárga (kék) mezben; 2. együttese a múlt évi Copa Americán – a braziloktól teljességgel idegen, gyalázatos „játékkal” – már a negyeddöntőben kiesett; 3. az olimpiai válogatott az idén (is) elvesztette az ötkarikás döntőt, noha Menezes a nyári játékok oltárán feláldozta az újabb argentin–brazil meccset, melyen nagyrészt húszéveseket szerepeltetett a triplázó Messi és társai ellen (3-4).

Amúgy sem lehetett követni, mit akar valójában: miközben favorizálta a fiatalokat, időnként visszahívta a régi motorosokat, többek között Ronaldinhót, Luis Fabianót, Kakát. Jelenleg nem sejthető, miként állna fel Brazília válogatottja azon a vb-n, amelyen a házigazdák legalább 150 milliós szurkolótábora csak egy eredményt fogadna el: a szambafutball képviselőinek hatodik világbajnoki címét. Amely talán feledtetné a brazil futball- (és nem csak futball-) történelem legszomorúbb eseményeinek egyikét, az 1950-es világbajnokság riói zárómérkőzésén az uruguayiaktól elszenvedett 2-1-es vereséget.

Ha most lenne a vb – és Menezes maradt volna a szakvezető –, akkor Daniel Alves, Thiago Silva, David Luiz, Ramires, Neymar minden bizonnyal játszana, ám a többi poszton boldog-boldogtalan megfordult már. De például csak két indifferens afrikai találkozón kapott (csereként) lehetőséget Európa legújabb felfedezettje, a Juventust és a Chelsea-t is szédítő – frizurájával Angela Davisre hajazó – Willian, és egyszer sem próbálta ki a kapitány – több mint hét csapatra való jelöltje között – a Harkovban donyecki honfitársához hasonlóan futballozó Taisont.

A szakítás az úgynevezett Superclasico, a Brazília–Argentína páros találkozó (2-1, 1-2) után következett be. Buenos Airesben ugyan – tizenegyespárbaj nyomán – a vendégek vitték el a pálmát, de második félidei produkciójuk még akkor is kilátástalan volt, ha nélkülözték légiósaikat (miként az argentinok is). Újból felszínre került az, ami Menezes egész kapitányi munkássága alatt súlyos dilemmát keltett; nevezetesen, hogy koncepció egyáltalán nem látszik.

Ne vezessen félre senkit a brazil válogatott utóbbi két esztendejének viszonylag kedvező mérlege. Menezes huszonegy győzelemmel, valamint egyaránt hat döntetlennel és vereséggel búcsúzik, s máris fel lehet vetni: de hát akkor még sincs olyan nagy baj... Ám Brazília válogatottjával nem nehéz ilyen statisztikát felmutatni, hiszen abban az országban annyi a jó futballista, mint égen a csillag. A 2014-es világbajnokság azonban nem arról szól (mint ahogyan egyetlen vb-n sem ez a fontos), hogy hol mennyi kiváló labdarúgót tartanak számon. A nagy tornára csapat kell, ennek pedig a rendezők hazájában legföljebb a sziluettje látszik.

Brazíliában már régóta emlegetik Menezes utódaként a Santostréner Muricy Ramalhót, valamint Luiz Felipe Scolarit. A közvélemény az utóbbihoz húz, nyilván kabalából is. Merthogy 2002-ben, a „nagy Fülöp” dirigálásával – nem mellesleg: százszázalékos teljesítménnyel – vb-aranyérmet nyert a sárga mezes együttes. Ami 2014-et illeti, a brazil drukkerek legföljebb a száz százalékról –arról is nehezen – hajlandók lemondani...

Huszonegy győzelem, hat döntetlen, hat vereség. Kevés