Kosárlabda: Cunami sújtotta vidék
Viszont arra is emlékszem, hogy a kilencvenes években vidékre is elutazott, mert volt a sportágnak egy Balogh Juditja, akinek a tehetsége előtt futballfanatikusként is fejet hajtott, s akiről épp oly elismeréssel írt, mint Farkasról, Mészölyről, Albertről.
Hja kérem, azok a nyolcvanas-kilencvenes évek! Akkoriban nem kellett a tollszárat rágcsálni, miként kezdődjön egy, a hazai kosárlabdázás helyzetét boncolgató írás. Bár a férfiak ritkán merészkedtek ki a nemzetközi porondra, a nők meghatározó szerepet játszottak Európában. Sikereik védernyőt tartottak az egész sportág fölé. Ronchetti Kupa-elsőségek, Európa-bajnoki érmek, BSE, Tungsram, MTK, Szabó Ödön, Killik László, Kiss Lenke, Németh Ágnes, Boksay Zsuzsa (s rajtuk kívül még mennyien!): immár önálló fejezetek a kosárlabdázás históriáskönyvében.
De még a határokon túl lesajnált férfiszakág is fel tudott mutatni egy Honvédot, egy MAFC-ot – nagy ég, azok az örökrangadók a zsúfolt Nemzeti Sportcsarnokban! –, egy Losonczyt, Gyurasitsot, Gellértet, Kangyal Öcsit, Ágfalvyt, Szlávikot, Szűcs Józsit.
Mára mindebből – szinte – semmi sem maradt. A női szakág cunami sújtotta vidék, a budapesti minőségi kosárlabdázás megsemmisült. A jogi fúrás-faragással összelasszózott NB I-ben a BSE a kilencedik, a Vasas az utolsó, a tizedik helyet foglalja el. Őszi 18 bajnokijukból kettőt nyertek meg: mindkettőt a BSE, s az egyiket épp a Vasas ellen. A fiatalabbak kedvéért: itthon 21 aranyéremmel a BSE a rekorderbajnok, „mellesleg” 12-szeres Magyar (Népköztársasági) Kupa-nyertes és egyszeres Ronchetti-kupa-győztes.
A felnőtt válogatott, amely kétszeres Európa-bajnoki ezüst- és ötszörös bronzérmes, 2009 óta nem tudja kiharcolni a kontinensbajnoki szereplés jogát. A legfrissebb bukás Stevan Svitek nevéhez fűződik. Őt januárban nevezte ki a Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetségének elnöksége, és októberben már ki is rúgta – közös megegyezéssel persze. Idősebb Gyimesi János, Szabó János, Killik László, Rátgéber László utóda amúgy szlovákiai import volt.
Apropó, Rátgéber! A pécsi csapattal történelmet író, világ életében a női vonalon dolgozó szakember – megfejthetetlen ötlettől vezérelve – megpályázta, mi több, januárban el is nyerte a férfiválogatott szövetségi kapitányi posztját. A feladat számára is az Európa-bajnoki kvalifikáció kivívása lett volna. Az eredmény: lásd mint fenn Sviteknél. R. L. mentségére legyen mondva: egyetlen alkalomtól – 1999-től – eltekintve, a férficsapat 43 éve távoli szemlélője a kontinens csúcstalálkozóinak.
A kétévenkénti, menetrend szerinti pofára esés tehát szinte hozzánőtt a szakág imázsához, de a sportágban (és a sportágból) élő tótumfaktumok így is jól elvoltak egymás között. A kosaras Potemkin-falu díszleteként a szurkolókat használták fel, mondván: ha a bajnokik hétről hétre megtöltik a lelátókat, mi baj lehetne a magyar kosárlabdázással? Ám a tradicionális bázisok kimúlása, az egy-kétezer dolláros légiósok inváziója, ezzel párhuzamosan az utánpótlás elsatnyulása, plusz a pénzügyi források folyamatos szűkülése a XXI. század első évtizedének végére krízishelyzetet teremtett.
A klinikai halállal már nem lehetett nem szembenézni.
Az újraélesztés esélyét viszont nagyban rontotta, hogy a férfi kosárlabda időközben a világ sportiparának egyik markáns, euró-százmilliókat megmozgató termékévé alakult át, s emiatt klubszinten esélyünk sincs az elit (meg a pénzcsapok) közelébe kerülni. Mivel a teljes férfiszakág üzleti alapokra helyezésének mifelénk a pénzügyi meg a sportszakmai feltételei is hiányoznak, nem is beszélve az európai mércével mérve botrányos infrastruktúráról, a magyar férfi kosárlabdázás – a hoki, a kézilabda, s tulajdonképpen a futball példáját is követve – egyetlen bázis, a Szolnok felturbózásával próbálna kitörni a kelepcéből. Az Olaj KK ősszel a délszláv klubokat tömörítő Adria Ligába, valamint a harmadik számú európai sorozatnak számító Euro Challenge Kupába nevezett. A költségvetése – a montenegrói Vijesti című napilap szerint – 3 millió euró, nagyjából 850 millió forint. Itthon valóságos vagyon, a ligában a legjobban eleresztett zágrábi Cedevita 7 millió eurójához képest „aprópénz”.
Ám az erőltetett menetelésnek sportszakmai ára is lesz: a többi hazai klub a kiszolgáló hátországgá alakul majd át, ahonnan a piacképes játékosokat folyamatosan elszipkázza a „nagy testvér”. (Lásd a három válogatott, a fehérvári Simon Balázs, a körmendi Németh István és a debreceni Szabó Miklós Tiszaligetre kerülését.) Hogy meddig lesz forrás e projekt finanszírozására, s mi lesz a „maradék” magyar kosárlabdával, az talán még a látnokok számára is rejtély. Jövőképet jelenthetne például, ha sikerülne a sportág európai elitjének játékos beszállítójává előlépni. S a magyar szövetség számlájára a 2011–2012-es támogatási időszakban tao-támogatásként befolyó 690 millió forintból az elnökség 500 milliót képzési célokra is szán. Csak hát épp Balogh Judit nyilatkozta, hogy „sehol sem tartunk, nem jó úton járunk, a gyerekkori kiválasztás a rossz. Szemléletváltás szükséges: nem bajnoki címet kell nyeretni a gyerekkel, hanem játékost nevelni.” Márpedig „Bubu” igazán ismeri a kosaras való világot, ráadásul a statisztikák is az ő igazát erősítik: az U16-os és az U20-as leány válogatott kivételével valamennyi csapatunk a korosztályos második vonalban, azaz az Európa-bajnoki B divízióban porosodik.
S. Tóth János szakíró, a Metropol vezető szerkesztője
