Már a meccs előtt tudható volt, hogy az ukrán bokszoló gyorsabb, technikásabb, pontosabb, mint ellenfele. Meccsrutinja is jóval nagyobb Wachénál, több mint kétszer annyi mérkőzése (61) volt, mint a lengyelnek, taktikailag érettebb riválisánál, bevethető intellektuális muníciói bőségesek. A siker legtöbb döntő tényezőjét tekintve Klicsko toronymagas esélyese volt a mérkőzésnek.

Sokak számára azonban bizonytalanná tette az esélylatolgatást, hogy Wach mintegy négy centiméterrel magasabb, mint az óriásnak kikiáltott Klicsko, aki ilyen fizikai adottságokkal büszkélkedő kihívóval még nem találkozott. Ennél is súlyosabb hátrányként lehetett számolni azzal a szomorú ténnyel, hogy az ukrán ökölvívó edzője, Emanuel Steward – mintegy két héttel a meccs előtt, október 25-én – meghalt.

A hír sokkolta a profi boksz világát: Stewardot sokan napjaink legjobb edzőjének tartották, tanítványai között több tucat világbajnok van, mosolygós, kedves személyisége az ökölvívás – gyakran félreértett – arculatát is humanizálta. A nagybeteg tréner már Klicsko felkészítésében sem tudott részt venni, ami nemcsak a kötelező fizikai és technikai penzumok levezénylésében jelentett problémát, hanem az erő lelki és intellektuális adottságokhoz köthető elemeinek a mozgósításában is. Steward – több nyilatkozatában elmondta – az edzés részének tekintette a beszélgetést is, nemcsak a bokszról, hanem bármiről. A világról.

A kérdés az volt: mire lesz képes az ilyen értelemben elárvult Klicsko, mennyire rázza meg, mennyire szedi szét nagy mentora elvesztése? Vagy éppen ellenkezőleg: a mérkőzéssel akar emléket állítani Stewardnak. Ez jött be. Már az első menet is fölényes Klicsko-győzelmet ígért. Az ukrán öklöző pontos, gyors ütésekkel – főképpen balegyenesekkel – nyitott, amelyekkel szemben ellenfele tehetetlennek bizonyult. Ha ekkor fogadni kellett volna a meccs kimenetelére, bizonyára a legtöbben a címvédő kiütéses győzelmére tippelnek.

Klicsko rendkívül sokat mozgott lábon, ütései az új és új egyensúlyi helyzetekbe való mozdulásokon éledtek, követhetetlenné téve a folyamatokat a mellette lomhának tűnő Wach számára. Pedig a lengyel is képzett, jó ökölvívónak tűnt, aki – elképesztő ütésállóságról téve tanúságot – fegyelmezetten bokszolt, igyekezett fölnőni a feladathoz. Nem sikerült neki. Egyetlen mozzanata volt a mérkőzésnek, amikor fölcsillant számára a remény. Az ötödik menet vége felé egy erős jobbkezes ütéssel eltalálta Klicsko fejét, majd – ennek hatását túlértékelve, valószínűleg a kiütés reményében – szőnyegbombázást zúdított az ukránra. Klicsko védekezésre kényszerült a kötelekhez szorulva.

Karjait maga elé emelve hárította az ütések zömét, majd amikor fedezéke már alkalmatlannak bizonyult a védelemre, derékból elhajolva, a tér biztonságos, oldalsó kiterjedésébe bújt Wach kötött pályás ütései elől. Klicsko számára más kritikusnak tűnő eseménye nem volt a meccsnek. A tőle megszokottól eltérően lényegesen többet mozgott, ettől szinte színpompássá vált a produkciója, számtalan ütéssel találta el Wach fejét, néha csak puhán érintette az ellenfelét, csak jelezte, hol fog robbanni a következő bomba. És robbant.

Wach állta. Mondhatni, meg se rendült. Lehet, addigi 27 meccsén –tegyük hozzá: veretlenül érkezett a Klicsko elleni összecsapásra – nem kapott annyit, mint a szombati mérkőzésen. Még azt is meg lehet kockáztatni: jól bokszolt, bizonyára a követő mezőny legjobbjai közé emelkedett a Klicsko elleni teljesítményével. Hihetetlen verést bírt ki állva, és talán éppen ezért meg lehet jegyezni: a mérkőzés hőse – végül is – ő volt. A súlycsoport uralkodója – a szó szoros értelmében – lovaggá ütötte.

Vlagyimir Klicsko: megy a jobb!