Az élete egy szép regény
Édesanyja zongoraművésznek szánta, de életművész lett belőle. A billentyűkön játszani sosem tanult meg igazán, ami azért érdekes, mert temérdek itáliai slágert ültetett át a magyarra. A legszívesebben nyilván Nicola di Bari 1971-es San Remó-i dalát (Il cuore é uno zingaro) műfordította, mely magyarul így szól: A szívem egy vándorcigány...
Olasz iskolába járt, ám ne ragadjunk le a tanintézetnél, mert szenvedélyessége, vitalitása maga az olasz iskola. Szomorúnak egyszer sem láttam – pedig voltam vele eleget –, neki tényleg mindig kéklett fenn az ég, ahogyan azt Adriano Celentano Azzurrójából, illetve az ő szövegéből tudjuk, és múlhattak az évek, a Vándor-féle felütés mindig ugyanaz maradt: „Mi van, kis pofám?”
E köszöntő azért kerül a sportoldalra, s nem a Rivalda rovatba, mert az ünnepelt csak részben szövegíró: húszéves korától sporttudósító, majd hivatásos sportújságíró. (Jellemző egybeesés, hogy monogramja – V. K. – megegyezik a Világ Kupa rövidítésével.) A Népsportnál nőtt fel, de a Népszavánál vált legendává, hiszen az utóbbi napilapnál csaknem negyven esztendőt töltött (ahogyan sajátos stílusában gyakorta emlegette: „párton kívüli bolsevikként”). Egyebek közt tíz olimpiáról és kilenc labdarúgó-világbajnokságról küldött helyszíni beszámolókat – ez az egyetlen része az életének, amelyben nem kért tizenkilencre lapot –, ám egy ízben, amikor megkérdeztem tőle, milyen érzés volt ott ülni 1966-ban, a 3-1-es magyar–brazil vb-meccsen, azzal szerelt le: „Apukám, az smafu, mert még aznap este egy társaságban lehettem Shirley McLaine-nel!”
A nőkért ugyanúgy rajongott, akár a futballért meg a muzsikáért, s – kilencven év ide vagy oda – egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy helyes-e a múlt idő használata... Azt viszont meggyőződéssel állíthatom: noha temperamentumos rovatvezetőként nemegyszer „osztotta” is a sportolókat, sportvezetőket, ellenséget legföljebb az elöljárók körében szerzett magának. Az újságnál még olyan értekezletet is megúszott, melyen kizárólag azzal foglalkozott, mi legyen a refrén második sora a Made in Hungary című műsorra készülő Blum–Vándor számnak. Miután az eredeti szöveg nem tetszett a dalt előadó Korda Györgynek, a szerző változtatott: „Visszatérek én, hiába űzöl el...” Ám erre nem talált megfelelő rímet. Majd a tanácskozás kellős közepén egyszer csak felkiáltott: „Átkarollak majd, ahogy a tűz ölel!”, és kiviharzott a teremből, hogy rohanjon a dalra váró Bolba Lajoshoz, a rádió szórakoztatózenei osztályának vezetőjéhez.
Ahogyan azt Albert Hammond szerzeményének (To All The Girls I Lo ved Before) magyarításakor megírta: az élete egy szép regény. Gigliola Cinquettivel, Domenico Modugnóval, Gianni Morandival, Bobby Solóval, Peppino Gagliardival, Frank Sinatrával, Kovács Katival, Aradszky Lászlóval, Komár Lászlóval, Koós Jánossal, Poór Péterrel, Szécsi Pállal, aztán Bozsikkal, Puskással, Alberttel, Farkassal, Mészöllyel, mindenkivel. Köztük örök barátjával, a szintén kilencvenéves Szepesi Györggyel. Vele persze magyarul, amúgy öt nyelven beszél.
E szeretetre méltó, vibrálóan tehetséges ember élete meg hét nyelven.
