− Janics Natasa vagy Benedek Dalma, Szerbia; Csipes Tamara, Ausztrália; Paksy Tímea, Ausztria; Sarudi Alíz, Ciprus; Hegyi Zomilla, Spanyolország; Kozák Danuta, Magyarország – szélsőséges esetben akár így is festhet Rióban a 2016-os nyári olimpia női kajak egyes döntőjének rajtlistája. Mi jutna eszébe e névsor láttán?

− Már a 2011-es szegedi vb-n is akadt döntő, amelyben négy magyar versenyző szerepelt, ám az nem keltett feltűnést, mivel a honfitárs ellenfelek kevésbé ismert kajakosok voltak.

− Ám Janics háromszoros olimpiai bajnok, Paksy kilencszeres, Benedek hétszeres vb-aranyérmes, Csipes 2011-ben az év sportolónője volt. Nem meglepő, hogy ez a csapat a fókuszba állította az ügyet.

− Mind Benedek, mind Paksy megérdemli, hogy részt vegyen az olimpián. Klasszisok, akiknek idehaza nem sikerült kivívniuk a kvalifikációt. S ez nem jelenti azt, hogy ez csupán az ő hibájuk. Ám azt szeretném megjegyezni: Paksyval beszéltem, s ő a következő évadban a magyar válogatottban szeretne szerepelni. Sőt meggyőződésem: Csipes is hazatér majd.

− A szövetség egyik versenyző távozási kérelmére sem mondott igent. Ez a lex Janics?

− Nem. Amikor Hegyi Zomilla Spanyolországba távozott, akkor hozott elvi döntést a szövetség elnöksége arról: világbajnoki érmest nem ad ki. Mostantól Eb-dobogóst sem. Egyébként a Janics-ügyben a nagy vitát a nevelési költségtérítés kavarta. A magyar szövetség vonatkozó szabálya 2002 óta érvényben van: ha egy versenyző klubot vált, akkor a fogadó egyesület nevelési költséget fizet a másik félnek. Ha valaki külföldre távozik, akkor miért járnánk el másképp? Elvégre az országot elhagyva hihetetlen know-how-t visz magával. Ha valaki megnézi az élversenyzőink edzésnaplóját, tudja, miről beszélek.

− A közvélemény kevésbé volt megértő ezzel az eljárással szemben. A véleményformáló újságírók többsége úgy vélte, az amúgy szerb származású Janicsot hagyni kellett volna elmenni. Ellenben a szakma egységesnek tetszett. Sőt Gyulay Zsolt korábbi olimpiai bajnok kajakos a Hungaroring Sport Zrt. elnök-vezérigazgatójaként adott interjújában is megjegyezte: nem tartja soknak a Janics versenyzési jogáért kért 150 ezer eurót. Miből fakadhat a szembenállás?

− Nagy pszichikai nyomás nehezedett rám, hogy legyünk elegánsak, engedjük el Natasát. Együtt sírtunk vele a nagy sikerek alkalmával, s most karrierje utolsó harmada kezdődik. Láttuk, hogy szerelmes, aminek örültünk, mert tudtuk, fiatalabb korában miként sodródott. Érzelmileg kötődtünk ehhez a szép történethez, ezért a szövetség, a klub és Szeged városa is igyekezett minden támogatást megadni. Méltó jutalmat és szerződéseket kapott a sikerekért. A nehéz anyagi helyzetben lévő sportág az utóbbi egy évben is kiemelten patronálta őt annak az árán, hogy máshonnan elvont pénzeket. Azt gondolom, nem erkölcstelen dolog, ha ezért ellentételezést kérünk, amit az utánpótlásra fordítanánk. Ráadásul többször hangsúlyoztam: nem feltétlenül pénzről beszélünk. Azt hittem, meg tudunk állapodni, ám a napról napra érkező, ellentmondásos hírek mind reménytelenebbé tették az egyezséget. Ennek ellenére megértem azokat, akik azt mondják: Janics sok sikert ért el magyar színekben, el kell engedni. Azt is elfogadom, hogy a magyar szövetség követett el hibát a kommunikációban, de azt állítom: az eljárásban következetesek és elvszerűek voltunk.

− Mi volt a hiba?

− Úgy jelent meg a médiában a 150 ezer eurós költségtérítés, mintha az lenne a megoldás kulcsa, s nem is lenne más lehetőség. Pedig a kiadatás tekintetében elvszerűen döntöttünk.

− Tehát a szerbek vagy fizetnek 150 ezer eurót, vagy Janicsnak két évet ki kell hagynia?

− Most nem tudok mást mondani.

− A világ legerősebb női válogatottja a magyar. Ám idehaza a premizálási rendszer olimpiaközpontú: a jutalom, az életjáradék egyaránt az ötkarikás szereplésnek köszönhető. A csúcseseményen pedig egyetlen magyar versenyző indulhat szólóban, míg más sportágakban több is. Az Egyesült Államokban az egyetemi sportstruktúra életpályamodellt kínál, amely a sportolói kudarc esetén is karrierlehetőséget ad. Magyarországon mit nyújtanak a versenyzőknek?

− Azt tudni kell, hogy a helyezéseket elérő magyar kajakosok több támogatást kapnak, mint a portugál, a spanyol vagy a brit versenyzők. Ami feszültséget okoz, az az: óriási a különbség az első és a második vonal között. Hiába jobb egy kajakosunk az összes európai riválisánál, ha idehaza van nála jobb akár kettő-három is. E problémára igyekszünk megoldást találni. Az Európai Unióban túlléptek azon, hogy csupán a tömeg- és szabadidősportot szabad támogatni. Ha életpályamodellt kínálunk, amelynek kialakításában együttműködünk a főiskolákkal és az egyetemekkel, akkor extra támogatáshoz segíthetjük a sportolókat.

− Ez a törekvés fontos, de Azerbajdzsán havi 3000 dolláros fizetéssel csábítja a magyar versenyzőket. Miért maradjon itthon, aki ilyen ajánlatot kap?

− Azért, mert a szakmai és a versenyzői színvonal itt a legmagasabb a világon. Ha egy fiatalember eredményt akar elérni, akkor nem a háromezer dollár segíti, hanem a trénerek és a társak. A magyar női kajakválogatott azért ilyen erős, mert a lányok mindennap egymással vetélkednek.

− A kajak-kenu a kiemelt egyéni sportágak egyike, tehát a kormány külön juttatásának kedvezményezettje. De mire elég egy-két milliárd forint, miközben arról kapunk híreket, hogy világklasszisaink egy része rohadó sporttelepeken készül?

− Nem ennyire szomorú a kép, miközben szomorú példák sokaságát tudnám sorolni. Akad élklub, amelynél negyven éve nem nyúltak a sporttelephez, de például a Kőrösök mentén működő kisegyesületek létesítményei szépen rendben tartottak, ahogyan több nagy egyesületünk telepe is. És van stratégiánk, amellyel, ha össztársadalmi problémákat nem oldunk is meg, mintát adunk. Készen áll a programunk a vízparti megállóhelyek komplex turisztikai és sportcélú fejlesztésére. A családi kajakozás népszerű szabadidős tevékenység, a környezettudatos nevelés pedig nagyon is modern gondolat. A cél az, hogy megtanítsuk „vízen járni” a fiatalabb generációkat.

− Amint a golf és a héttagú rögbi műsorba illesztése is jelzi, az olimpiai mozgalom a szórakoztatóiparba integrálódott szakágak térnyerése felé halad, miközben ön egy egészségmegőrzésre koncentráló, környezettudatos sportágat mutat be. Ezzel a stratégiával van ötkarikás jövője a kajak-kenunak?

− Szerencsésebbek vagyunk, mint sok más hagyományos ötkarikás sportág. A 2011-ben idehaza rendezett vb televíziós nézettsége a második volt a sportesemények között, csak a Forma–1 előzte meg abban az évben. A londoni olimpián harminc-negyvenezer szurkoló volt a nézőtéren, a nemzetközi szövetségnél összesen harmincmillió kajakost és kenust tartanak nyilván. Ráadásul e tekintetben előny, hogy nemzetenként csak egy versenyző szerepelhet az olimpián, mert sok ország képviselői érhetnek el komoly eredményeket, ami segíti a sportág fejlődését. Ezzel szemben a Világ Kupán nemzetenként ketten rajtolhatnak, ezért célunk, hogy versenyzőink részt vehessenek a sorozatban. Így a második vonal is lehetőséget kapna a nemzetközi sikerre, s mint megannyi sportágban, pénzdíjat nyerhetne. Mondhatnék még több példát is, mert sok eszközünk van arra, hogy segítsünk versenyzőinknek.

− Akkor miért mennek el a kajakosok?

− Mert túlságosan erősek voltunk. Nem a lengyel, a spanyol és a cseh versenyzőket viszik el, hanem a magyarokat. Ők egzisztenciális okokból, és a hazai mezőny ereje miatt alkalmanként a váltás mellett döntenek, nekünk pedig kötelességünk itthon tartani mindannyiukat, ha lehet. De meg kell szoknunk, hogy érdeklődnek utánuk, mert – ahogyan a barátaim egyike fogalmazott – a magyar kajakosok olyanok, mint a brazil futballisták.

FOTÓ: TEKNŐS MIKLÓS