Miért éppen most?

Azért, mert Londonban véget ért számomra egy korszak. Úgy érzem, a következő, riói játékokig terjedő ciklus már túl hosszú lenne, ezért úgy döntöttem, a jövőben két dologra koncentrálok csupán: a klubomra és a családomra.

Vagyis: három helyett kettőre?

Nem: kettő helyett kettőre. Eddig a válogatott és a Veszprém abszolúte elsőséget élvezett az életemben, de harminchat évesen rájöttem: ez így nem mehet tovább. Szeretném látni fölnőni a három gyerekemet, biciklizni akarok velük, moziba járni. A jövőben akár egy-egy teljes napot is együtt tölthetünk, ami gyökeres változás lesz az eddigi időszakhoz képest.

Akik követik a sportági eseményeket és kellőképpen hajlamosak a kombinálásra, biztosan felteszik a kérdést: vajon véletlen-e, hogy Laluska Balázs és Iváncsik Tamás után rövid időn belül a harmadik játékos mondja le a válogatottságot?

Nekik sem tudok mást mondani: nekem mostantól a család az első. Ezt egyébként már Londonban, az olimpiai faluban, a szoba erkélyén jeleztem Vetési Iván elnök úrnak. Úgyhogy a részemről nem valamiféle hirtelen elhatározásról, netán sértődésről van szó, hanem megfontolt, ezerszer átgondolt döntésről.

Ugyanakkor a veszprémi kaput nem csukja be...

Olyannyira nem, hogy az ősszel írtam alá az újabb, hároméves szerződésemet. Ahhoz azért túl fiatalnak és energikusnak érzem magam, hogy végleg befejezzem a kézilabdát. Ráadásul a kapusposzton negyven felé közeledve sem öreg az ember. Félreértés ne essék, fizikailag a 2016-os olimpiát is vállalhatnám, csak hát ismétlem: más szempontok befolyásolnak.

A csúcson búcsúzik a válogatottól?

Remélem, nem. Ebben a csapatban benne van az érem bármelyik világversenyen, és biztos vagyok abban: fel is lépnek a dobogóra a srácok. A tribünről nagyon szorítok majd értük már a januári vb-n is. Külön drukkolok a kapusoknak, Miklernek, Tatainak, Liszkainak: valamennyien rendkívül tehetségesek, és az olimpiáig kivételes klasszis válhat bármelyikükből.

Ilyenkor muszáj megkérdezni: melyik volt a legemlékezetesebb meccse a válogatottban?

Két felejthetetlen mérkőzés biztosan volt: a 2003-as portugáliai vébén a szerbek ellen kétszeri hosszabbítás után megnyert meccs, amelyen a siker olimpiai részvételt jelentett, és az idei, londoni csata az izlandiakkal, a hasonló izgalmak közepette elért győzelem.

És a legszomorúbb?

Ezen sem sem kell sokat gondolkodnom: az öt évvel ezelőtti németországi világbajnokságon az utolsó másodpercben kaptunk gólt az oroszoktól, így maradtunk le Pekingről.

Ha már szóba került a góllövés: soha nem irigykedett a társakra, akiknek a neve rendre megjelenik a nagytáblán?

Dehogy irigykedtem. Világéletemben utáltam futni, és higgye el: olyan jó ott ácsorogni a kapuban.

Újra itthon

Először lép pályára hazai környezetben az olimpiai negyedik helyezett magyar férfiválogatott az ötkarikás játékok óta: Mocsai Lajos együttese szerdán Eb-selejtezőn fogadja Lettország csapatát Gyöngyösön (18.45).